Küzdeni valamilyen célért érdemes. Miféle jelenség az, amikor az ember a saját java ellen harcol? Furcsa háborúnak vagyunk szemtanúi nap mint nap: egy egyoldalú harcnak. Az egyik oldal háborúzik, a másik csupán tűri az ellenségeskedést, elszenvedi a folyamatos támadásokat. Néha van tűzszünet is, általában akkor, amikor a támadó fél valamilyen bajba kerül vagy segítségre van szüksége. Ekkor hívja az „ellenségét”, a segítségéért könyörög, aztán – ha megkapta amit kért, ha nem – újult erővel folytatja ellene támadásait. Mindeközben a háborúságot elszenvedő fél nem viszonozza a támadásokat, mert békülni akar. Elég furcsa helyzet, ugye? Mi ez? Az őrült és a balek háborúja?
Ezt a háborút nem én találtam ki, ez az ember és Isten háborúja. Egész pontosan az emberé Isten ellen. Azé az emberé, aki ha bajban van, imádkozik, fogadkozik Istennek, de amint túljut a nehézségeken, mintha semmi sem történt volna, folytatja tovább a harcot, a gyűlölködést Isten ellen. Sokan az egész életüket képesek így leélni, miközben észre sem veszik, hogy a háború, amit vívnak, rég véget ért. Hogyan ér véget egy háború? Általában az erősebb fél győzelmével a gyengébb felett, tehát ebben az esetben Isten győzelmével az emberek felett. Ám ez a megoldás az emberiség örök halálát jelentette volna, ezért ez Istennek nem felelt meg, Ő más utat választott.
A konfliktus alapja ugyanis a bűnös ember és a bűntelen Isten közötti ellentét, feszültség volt. Mivel ezen az ember változtatni nem tudott és nem is tud, Isten elküldte Jézust, aki értünk meghalt, és ezzel véget vetett a háborúnak. Isten eszerint tehát győzött vagy veszített? Ez egy rossz kérdés. Isten a megváltásban nem győztes-vesztes játszmát vívott, hanem az egyetlen lehetséges módon – egyszülött Fia halála által – végleg eltörölte a háborúság okát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése