Földönkívüli technológiák 1.

Napjainkra bizonyossá vált, hogy a világ nagyhatalmai a második világháború óta a legtitkosabb nemzetbiztonsági problémák egyikeként kezelik a földönkívüli technológiák földi alkalmazásainak lehetőségét. Több ezer kiszivárogtatott, valamint – részben a nemzetközi UFO-kutató szervezetek nyomására – hivatalosan nyilvánosságra hozott írásos dokumentum, kép- és hangfelvétel bizonyítja például azt, hogy az Egyesült Államok hadserege és titkosszolgálatai az 1947-es roswelli UFO-katasztrófa óta tanulmányozzák az idegen technológiákat, sőt, az így szerzett tapasztalatokat be is építik a katonai célú fejlesztési programokba.

A napvilágra került információk mellett az ufonauták által eltérített személyek beszámolói nyújtják a legnagyobb segítséget ahhoz, hogy választ kapjunk az évtizedek óta nyitott kérdésre: milyen ismeretek birtokában vannak a hozzánk látogató idegenek, s ezeket mekkora sikerrel tudták eddig hasznosítani a szigorúan titkos körzetekben dolgozó tudósok.

Noha a közvélemény napjainkban is erősen megosztott az UFO-kérdést illetően, egyre többen döbbennek rá arra, hogy „valami nem stimmel” – és kezdik sejteni azt, hogy a természet egészen más, mint amilyennek korábban gondolták, illetve néhány konzervatív gondolkodó még ma is vallja. De mi az, ami bennünket, kíváncsi kutatókat egyre jobban kezd érdekelni? Nos, az, hogy milyenek is lehetnek azok a civilizációk, amelyekben az idegen fajok élnek. Hiszen – legalábbis az eltérítettek beszámolói alapján – számtalan értelmes faj él galaktikus környezetünkben, és minden bizonnyal számtalan intelligencia lakja az extragalaxisok bolygóit, a párhuzamos univerzumok lakóiról már nem is beszélve. Léteznek olyan fajok, amelyeknek a tagjai UFO-kkal utaznak, és léteznek olyan lények is, akik teleportálják magukat testi vagy holografikus mivoltukban. De nem lehetnek olyanok, akik repülőkkel és rakétákkal közlekednek – mert az utóbbi típusú társadalom a hatalmas környezetszennyezés miatt rendkívül rövid ideig él csak, és képtelen barangolni a kozmoszban.

Hogyan jutnak el hozzánk?

A világ különböző tájairól érkező beszámolók szerint a repülő csészealjak rendszerint egyik pillanatról a másikra jelennek meg a semmiből, és hasonló módon tűnnek el a szemtanúk elől. Több ezer olyan eset ismert, amikor a földönkívüliek térugrással jutnak el egy-egy eltérítés helyszínére, így materializálódnak a hálószobában, s ezt a módszert használják arra, hogy az eltérített személyt magukkal vigyék a járművük fedélzetén található vizsgálóhelyiségbe.

Utazás a téridőcsatornákon át

Logikusnak tűnik tehát a feltételezés, hogy csillagközi utazásokra csak a világegyetemet behálózó, tér és idő nélküli csatornarendszer használható fel, de a bolygóközi térben, illetve az égitestek felszínén mesterséges járatok is kialakíthatók. Ha belépünk ebbe a rendszerbe, akkor egy olyan világegyetem képe tárul elénk, amely teljes egészében különbözik a csillagatlaszok által ábrázolt, látszólagos valóságtól. A téridőcsatornák egy másik világ relatív jelenéből a távolságtól függő relatív múltunkba helyezhetik át az idegen lényeket – s természetesen fordítva is ugyanez a helyzet.

Ha ezzel a módszerrel egy pillanat alatt eljutnánk egy tőlünk 10 ezer fényévnyi távolságban található rendszerbe, és onnan információt küldenénk vissza, akkor az – a három térdimenziós világ által meghatározott fénysebességgel haladva – pontosan 10 ezer földi év múlva, vagyis most érne ide. Ha pedig utazásunk végpontja mondjuk 15 milliárd fényévnyi távolságban található tőlünk, akkor a célba érkezéssel együtt egy 15 milliárd éves időugrást is végrehajtottunk! (Ennyi időbe telt volna, amíg fénysebességgel eljuthattunk volna erre a pontra, amely a csillagászok szerint majdnem fénysebességgel távolodik tőlünk. Így pedig aligha lenne esélyünk arra, hogy a „hagyományos” csillagközi közlekedéssel valaha is elérjük...) De mindez hogyan lehetséges?

Képzeljünk el egy papírlapot, amelynek egyik felére szabálytalan elhelyezésű csillagokat rajzolunk. Majd fogjuk meg a lapot, és hajtsuk úgy össze, hogy a felületén elhelyezett pontok egymás felé közeledjenek. Egyes pontok olyannyira közel esnek egymáshoz, hogy szinte illeszkednek is. Ezzel az eljárással a kétdimenziós térben elhelyezett pontok közötti távolság nullára redukálható. A negyedik dimenzióban az történik, hogy a tér magába hajlik, és ezen a térgörbületen keresztül az univerzum bármely anyagi pontja másodpercek alatt elérhetővé válik.

Bármely? Ez talán mégsem ennyire egyértelmű! Ha ugyanis az ősrobbanás után pókhálószerűen szövődő téridőszálak véletlenszerűen alakultak ki, akkor egész naprendszerek vagy galaxisok maradtak ki ebből a sajátos kozmikus összeköttetésből.

A legismertebb elméletek szerint a mi galaxisunkban több száz helyen alakulhatott ki értelmes élet, de ezek fejlődése egymáshoz képest akár százezer évekkel is eltérhet. Figyelembe véve, hogy a csillagászok számításai szerint hozzávetőleg 10 milliárd hozzánk hasonló galaxis található a kozmoszban, megszámlálhatatlan értelmes civilizáció létezhet a világegyetemben. Valahol gyorsabb, valahol lassabb volt a fejlődés. Létezhetnek olyan intelligenciák, ahol tiltják a téridőutazásokat, és olyanok, ahol mesterségesen elérték, hogy érzékelhetetlenek legyenek más világok lényei számára. Egyes világokban olyan értelmes élet is kialakulhatott, amely nem képes saját világa elhagyására. Szerencsére minden jel arra utal, hogy a Föld a könnyen megközelíthető planéták közé tartozik – és eme kiváló kozmikus tulajdonsága nem is marad kihasználatlanul.

A jövő energiaforrása: a vákuum

A XX. század második felében számtalan elképzelés született a hozzánk látogató földönkívüli civilizációk űrjárműveiről és azok meghajtásairól. Olvashattunk a különféle „UFO-motorokról”, antigravitációs és pörgettyűelven működő szerkezetekről, sőt, olyan vélemények is napvilágot láttak, amelyek szerint az Angliában kikísérletezett nitinol – az ún. emlékező fém – a titok nyitja.

A „nem szakember” szerzők – például a tudományos-fantasztikus regények írói vagy a sci-fi filmek forgatókönyveinek megálmodói – természetesen sok mindent leírhatnak az UFO-k természetrajzáról, a különféle hajtóművekről és motorokról. Ezek az elképzelések azonban többnyire nem segítenek a címben feltett kérdés megválaszolásában, hiszen nem magyarázzák meg a földönkívüliek hihetetlen megjelenéseit, csillagközi vagy éppenséggel intergalaktikus utazásait. Ugyan szóba kerülnek a különféle gravitációs, elektrosztatikus, az elektromágneses terek forgatása és a térgörbítés által okozott – s nem csupán feltételezett! – fizikai hatások, ám ezek szerzőik legnagyobb jóindulata ellenére sem képesek kielégítő magyarázatot adni az idegen űrjárművek mozgására, hajtóművük működési elvére.

Mindenesetre egyértelmű, hogy el kell szakadnunk az évszázados megoldásoktól, hiszen azok csak oda jutnak el, ahova már eddig is eljutottunk. Tehát amennyiben valóban rá szeretnénk jönni arra, hogyan közlekedik egy UFO, úgy le kell mondanunk a kezdetleges rakétákról meg efféle ósdi elképzelésekről, és alaposan el kell ereszteni a fantáziánkat.

A kérdésre, miszerint a jelenlegi fejlettségi szintünkön el tudunk-e jutni más csillagok körzetébe – még most, a XXI. század elején is egyértelmű „nem” a válasz. A fénysebességet megközelítő űrhajóval is öt év a legközelebbi csillag, de a gyorsulás és lassulás is igen tekintélyes időt venne igénybe. Hiszen ha egyfolytában 1 g-vel gyorsulnánk is az űrhajónkkal, akkor is csak közel két év alatt érnénk el a fénysebességet, és persze ugyanennyi időt venne igénybe a lassítás is. Ez további évekkel nyújtaná meg az utazási időt. Az állandó 1 g-vel gyorsulás és lassulás kellemes lenne, mivel helyettesítené a Földön megszokott nehézkedést, de komoly időveszteséggel is járna.

S akkor még nem ejtettünk szót arról, hogy ha egy űrhajót a fénysebesség közelébe akarnánk gyorsítani, akkor a Föld teljes tömegét energiává kellene átalakítanunk. Márpedig a legközelebbi csillag is 4,2 fényévnyire található tőlünk, vagyis az oda-vissza út fénysebességgel is legalább 8,4 évig tartana. Ráadásul ma rakétáink anyagának 90 százaléka üzemanyagként elég, s mindössze 10 százalék a hasznos tömeg. Alig jobb, mint a gőzmozdony hatásfoka! Jóval hatalmasabb nagyságrendű energiákra és sebességekre van tehát szükségünk a csillagközi utazáshoz, és konkrétan egy olyan energiaforrásra, amely mindenütt jelen van, így nem kell magunkkal cipelni. Ilyen például – a vákuumenergia.

A legújabb tudományos eredmények azt valószínűsítik, hogy a vákuum egyáltalán nem ritka – ellenkezőleg, iszonyúan sűrű, és a minket alkotó, ismert elemi részecskék, mint a proton, a neutron vagy az elektron e vákuumnak nem sűrűsödései, hanem negatív szingularitásai, vagyis ritkulásai. Úgy lebegünk tehát a kozmosz szupersűrű óceánjában, mint a forrásban lévő víz buborékjai.

Max Planck 1910-ben felírt képlete a vákuum elektromágneses energiaeloszlásáról tartalmaz egy olyan tagot, amely független a hőmérséklettől. Ez azt jelenti, hogy ha egy dobozból mindent kiszivattyúznak – tehát abban már csak a tiszta vákuum, a semmi marad –, majd azt lehűtik abszolút nulla fokra, akkor ott még mindig van valami rezgés, vagyis a vákuum nem egyenlő a „semmivel”. A fizikában semmi nem tiltja azonban, hogy a rezgés frekvenciájának tartományát ne terjesszük ki, azaz ne menjünk el a nagyon parányi hullámhosszak felé, egészen a proton vagy a neutron átmérőjének megfelelő hosszig. Ebben az esetben a vákuumenergiára – más néven nullponti energiára – hihetetlenül nagy számot kapunk: egy köbcentiméterében nagyobb energiamennyiséget találunk, mint amennyit az emberiség eddigi történelme során felhasznált.

Ha ennek az energiának csupán a töredékét kinyernénk, akkor örökre megoldódnának az emberiség energiagondjai, bezárhatnának a szén- és uránbányák, az erőművek, az olajmezők – és még hosszan folytathatnánk a sort. Egyben megnyílna az út az intergalaktikus utazások előtt, megszűnne az emberi civilizáció „Földhöz ragadtsága”, s kozmikus civilizációvá fejlődhetnénk.

Mindebből valószínűsíthető, hogy a Földünkre látogató földönkívüli fajok ezt az energiaforrást használják. Elvileg végtelen, abszolút tiszta és mindenütt rendelkezésre álló energiaforrásról van ugyanis szó: az űrhajónak tehát nem kell hatalmas üzemanyag-tartályokat cipelnie magával.

Hogy néz ki egy UFO belülről?

Míg az UFO-hajtóművek meghajtására vonatkozóan elsősorban a fantáziánkra hagyatkozhatunk csupán, az elmúlt évtizedek folyamán összegyűlt, több tízezer beszámoló kapcsán ma már meglehetősen pontos ismeretekkel rendelkezünk az UFO-k alakjáról, méretéről és a különböző típusú találkozások jellemzőiről. A számtalan harmadik és negyedik típusú találkozás feldolgozása után megismerhettük az ufonauták biológiai felépítését, viselkedését, ugyanakkor meglehetősen kevés átfogó tanulmánnyal rendelkezünk az UFO-k belsejét illetően.

Lebegés a fénynyalábban

A hazai és nemzetközi UFO-irodalom több száz olyan beszámolóval rendelkezik, amelyben az eltérített személy vagy személyek betekintést nyerhettek az UFO belsejébe, vagy éppen az idegenek kísérték őket végig az UFO fedélzetén. Bár egyetlen olyan esetleírás sem áll rendelkezésünkre, amelyben a szemtanú az űrhajó valamennyi helyiségét bejárta volna – vagy a látottakat tökéletes részletességgel fel tudta volna idézni –, így is egyre több információ jut el hozzánk az UFO-k belsejében alkalmazott technológiai megoldásokról.

Az eltérítettek sokszor megemlítik, hogy az UFO belülről sokkal hatalmasabb, mint amilyennek kívülről feltételezné az ember. Ennek egyik oka az lehet, hogy nem minden esetben annak a járműnek a belsejét írják le, amely elragadta őket. Elképzelhető, hogy az eltérítést végrehajtó jármű később egy nagyobb anyahajóhoz csatlakozik, vagy egy föld alatti bázison landol. A szemtanú feltehetően elkábítva, eszméletlenül feküdt az utazás alatt, de a beszámolók tanulmányozása után egyáltalán nem kizárt annak a lehetősége, hogy a kisebb UFO-ra felkerült szemtanút egyszerűen a tér egy másik dimenzióján keresztül teleportálják az anyahajóra.

Ezt a hipotézist támasztják alá azok a beszámolók, amelyek szerint az idegen jármű fedélzetére háromféleképpen juthatnak fel az eltérítettek. Az áldozatára magasból „lecsapó” UFO akciója során az úgynevezett teleportációs fénysugarat alkalmazza, amely különös tulajdonságokkal bír. Elsősorban megszünteti a gravitációs erőt, másodsorban magához vonzza a szemtanút, esetleg annak gépjárművét, harmadrészt pedig elszigeteli a külvilágtól. (Vagyis ez a fénynyaláb feltehetően térdimenziós csatorna, amely – a gömbvillámhoz hasonlóan – egy másik dimenzióban fejti ki hatását. Ezzel magyarázható, hogy a fényben történő belebegés esetén az UFO-ba jutás pillanata minden esetben eltűnik az eltérítettek emlékezetéből, s az alanyok már csak a vizsgálóasztalon térnek magukhoz...)

Ha az alacsonyabbra ereszkedő jármű utasai közvetlenül is kapcsolatba kerülnek a szemtanúval, úgy általában hipnotikus utasítások révén veszik rá az alanyt, hogy tartson velük az UFO fedélzetére. Erre kétféle módon kerülhet sor: ha a jármű magasabban lebeg, úgy az aljából leereszkedő gravitációs lift révén, ha pedig közvetlenül a talaj fölött lebeg, netán már le is szállt, akkor az UFO oldalából leereszkedő rámpán jutnak be az eltérítettek az UFO belsejébe.

Bár az eltérítésekhez többféle UFO-t használnak az idegenek, az esetek többségében a jármű háromszintes. A legfelső szinten – az UFO tetején lévő kupola alatt – található a jármű vezérlőterme, ahová az űrjármű közepén működő gravitációs lift segítségével juthatunk fel. Az eltérítésekről szóló beszámolókban leggyakrabban szereplő szint a jármű törzsében elhelyezkedő, ún. munkaszint. Ez alatt, a hajó aljában helyezkedik el a műszaki szint, ahol a meghajtóegység és a különböző energiaszolgáltató egységek találhatók.

A rámpán feljutva először egy apró, légzsilipszerű helyiségbe kerülünk. E mögött egy körfolyosó található, amely a legtöbb eltérített beszámolójában szerepel, s amely körbefutja a gravitációs lift egyfajta plazmaburokkal övezett csatornáját. A körfolyosó külső oldalán a falba szinte láthatatlanul beolvadó ajtók találhatók, amelyeken keresztül a munkahelyiségekbe juthatunk.

A jármű törzsében, a munkaszinten lévő helyiségek falai nem határosak egymással, azokat a pontokat kivéve, ahol a helyiségek közötti átjárásra szolgáló ajtók találhatók. Ez látszólag a rendelkezésre álló tér kihasználhatatlanságára utal, de a beszámolókból egyértelműen kitűnik, hogy a helyiségek falai mögé rejtve számtalan beépített rekesz, fiók, polc, illetve tartályok sora található. Ezek a beépített szekrények magyarázatot adhatnak arra, hogy miért tűnnek olyan sivárnak az UFO belső helyiségei – holott éppen az egyhangúságot oldja, hogy a falak mögötti rekeszekből előhívott berendezési tárgyakkal az ufonauták tetszőlegesen alakíthatják ki lakó- és munkaterüket.

Az eltérítettek beszámolóiban leggyakrabban egy ovális alakú, ívelt falú helyiség szerepel: a központi vizsgálónak is nevezett terem, ahol gyors genetikai vizsgálatoknak, szövet-, vér-, haj- és körömminta-vételeknek, reflexvizsgálatoknak vetik alá őket. Ezt követően kisebb műtéteket és fiziológiai vizsgálatokat végeznek rajtuk, amelyekben komoly szerephez jut az ágy fölé erősített komplex, többfunkciós szerkezet.

Az irányítópult mögött

Míg a munkaszintről és az itt található vizsgálóteremről szinte minden regressziós hipnózisban kikérdezett áldozat beszámol, a műszaki szintre – ahol a jármű meghajtó-, irányító- és energiaszolgáltató egységei találhatók –, illetve a vezérlőterembe meglehetősen kevés szemtanú jut el. Az általuk elmondottak alapján azonban rendelkezünk némi információval. Például tudjuk, hogy a – legtöbb esetben – mintegy 7-8 méter átmérőjű és 2 méter magas műszaki szint a hajó egész alsó területét magába foglalja, s egy lift segítségével juthatunk el rá.

Az ide lekerülő szemtanúk legnagyobb meglepetésére a fémes, szürke színű helyiség meglehetősen sivárnak tűnt. Nincsenek műszerek, konzolok, csövek, vezetékek, vagy amit mi, emberek megszoktunk egy jármű motorterében. Csupán a terem padozatában, egy képzeletbeli háromszög csúcspontjaiban elhelyezkedő, félgömb alakú bemélyedések utalnak az UFO működésére. A három félgömb mintegy egyméteres átmérőjű lehet, s bennük különböző, kristályoknak tűnő tárgyak találhatók. A félgömbszerű bemélyedésből kiemelkedő kristályokat áttetsző kupolaszerűség takarja, és így olyan látványt nyújt, mintha egy üveggolyót préseltünk volna bele egy lapos, kör alakú helyiség padlójába úgy, hogy a gömbnek csak a fele látszik ki.

A gömb középvonalában egy fekete rúd emelkedik ki függőlegesen, amelyen keresztben újabb rudak találhatók, és mindegyik végén apró, szintén fekete gömb látható. Erről a műszaki egységről csak találgatni lehet, milyen módon működik, de szinte biztosra vehető, hogy ezek a gömbök vezérlik az UFO mozgását. A műszaki szinten a gömbökön kívül csak egy fekete, jellegtelen, frigyláda nagyságú (!) láda található. Feltehetően ebben helyezkedik el a teleportációs sugár létrehozásáért és irányításáért felelős műszaki egység. A műszaki szintre kiemelten érvényes a figyelmeztetés: semmi nem érinthető meg, még a falak sem! Ez a figyelmeztetés valószínűleg egy általunk még nem ismert elektromos, mágneses vagy egyéb energiára utal.

A jármű legizgalmasabb helyiségébe, a központi irányítóba, vagyis az UFO vezérlőszintjére gravitációs lift juttat el. Míg a műszaki szint irányítóterme a lejáró rámpa, a gravitációs lift, a teleportációs fénysugár, a zsilipkamra irányítására és az eltérítési akciók adatainak elemzésére szolgál, addig a vezérlőterem a kozmikus járműnek a Föld légterében, illetve a kozmikus térben történő közlekedését koordinálja. Itt már minden bizonnyal otthon éreznénk magunkat, hiszen olyan ismerős részleteket figyelhetünk meg, amelyek sci-fi filmélményeinkből köszönnek vissza.

A fal méretű monitorok és kisebb konzolok között felismerjük a mintegy 5-6 méter átmérőjű, kupolás irányítóterem falai mentén körbefutó műszerfalat, előttük a sínrendszeren elhelyezett székekkel. Láthatunk kijelzőket és értékelő műszereket, villogó lámpákat, T alakú, botkormányra emlékeztető karokat, műszerszekrényeket és a műszerek vezérlésével foglalkozó ufonautákat. (Általában kettő-négy földönkívüli irányítja a hajót.)

A vezérlőterem fél falát betöltő hatalmas monitor akár ablak is lehetne, hiszen azon folyamatosan a külső tér képe látható, amelynek egy-egy részlete akár ki is nagyítható a kisebb kör-, illetve ovális alakú monitorok képernyőire. A zöld, sárga, fehér és piros színekkel villogó kijelzők ellenére a vezérlő falainak színét a sötétvörös, a fekete és ezen árnyalatok átmenete adja. A műszerpult a fal szintjétől legfeljebb egy méterre emelkedik ki, s talán nem véletlen, hogy Az idegen azonosítása című filmből megismert roswelli irányítópult ergonomikus kialakítású része pontosan elhelyezhető ezen a pulton.

Kozmikus kompromisszum

Nem véletlenül hoztuk fel példaként a közel 60 éve történt roswelli UFO-katasztrófát. A történelmi esemény ötvenedik évfordulóján jelent meg ugyanis először Philip J. Corso ezredes könyve a repülő csészealj lezuhanásáról, és a tragédia – túlzás nélkül – világrengető hatásairól. A beszámoló azonnal világszenzáció lett, hiszen először fordult elő, hogy egy magas rangú katonatiszt szemtanúként emlékezett vissza arra, milyenek voltak a szerencsétlenül járt földönkívüliek, és miként zajlott az idegen titokban lefolytatott vizsgálata.

Az amerikai hadsereg nyugalmazott tisztje, aki éveken át dolgozott a Pentagon idegen technológiákat kutató hivatalában, nem mást állít, mint hogy számos technikai eszköz működési alapelvéül egy idegen civilizáció technológiai kincsesbányája szolgált. Azoké az idegeneké, akiknek az űrhajója 1947 júliusában az új-mexikói Roswellnél járt szerencsétlenül, és akiknek a segítségével az ötvenes években több, máig is működő kutatási és fejlesztési kormányprogram indult be. Corso ezredes különös figyelmet fordított a lezuhant űrjárműveken alkalmazott technikára: többek között azokra a műszaki eszközökre, amelyek nélkül ma, a XXI. század első éveiben elképzelhetetlen lenne az életünk. Ha elfogadjuk beszámolójának hitelességét, számos olyan tárgy kifejlesztésének hátterére kapunk választ, amelyek mára mindennapjaink nélkülözhetetlen részévé váltak.

Szerződés az idegenekkel

Ma már alig akad, aki ne hallott volna a nevadai sivatagban megbújó, szupertitkos katonai övezetről, az úgynevezett 51-es körzetről. A nyolcvanas évek vége óta kiszivárgó hírek és információk szerint ezen a rejtélyes bázison tárolják mindazokat a bizonyítékokat, amelyek egyértelművé tennék, hogy az UFO-k egy nálunk fejlettebb idegen civilizáció által épített repülő szerkezetek.

A Las Vegastól mintegy százötven kilométerre, a Nellis katonai támaszpont területén található térség – amelyet Dreamlandnek, vagyis Álomföldnek is neveznek – a Föld egyik legszigorúbban őrzött területe. Légterét még a légierő különleges kiváltságokkal rendelkező repülőgépei sem sérthetik meg, a polgári repülőket pedig akár le is lőhetik, ha nem távoznak az első felszólításra. A térséget szárazföldi úton sem célszerű megközelíteni: az illetéktelen behatolók az életükkel játszanak, amikor megpróbálnak közel kerülni az amerikai hadsereg legféltettebb titkaihoz.

Milyen kutatásokat végeznek a titkos föld alatti bázison? Mit őrizhetnek ilyen szigorúan az amerikai hadsereg különlegesen kiképzett elitegységei? Abban mindenki egyetért, hogy valami olyan tevékenység zajlik a nevadai sivatagban, amelynek nyilvánosságra kerülése alapjaiban rengetné meg az Egyesült Államok politikáját és gazdaságát – sőt, a Föld összes többi lakójának életét, világképét is.

Az USA kormánya a második világháborút követően szembesült azokkal a váratlan eseménnyel, amelyek megjósolhatatlanul változtatták meg jövőjét, és ezzel együtt az emberiség jövőjét is. Amerika kifejlesztette, használta, és ekkor még egyedüli nemzetként birtokolta az atombombát, amely egymagában képes volt bármilyen potenciális ellenfelet, vagy akár magát a Földet elpusztítani. Ebben az időben az Egyesült Államok rendelkezett a legeredményesebb gazdasággal, a legmagasabb életszínvonallal, a legélénkebb nemzetközi kapcsolatokkal, valamint birtokolta az emberiség történelmének leghatalmasabb és leghatékonyabb hadseregét. Így csak elképzelni tudjuk azt a zavarodottságot, amikor kormánya 1947 júliusában arról értesült, hogy egy idegen lények által vezetett űrhajó zuhant le az új-mexikói sivatagban.

Megbízható szemtanúk, műholdas fotók, videofelvételek és írásos dokumentumok százai tanúsítják, hogy az USA ezt követően vette fel a kapcsolatot a kis szürkéknek nevezett fajjal. Az idegenekkel, akiknek segítségével az ötvenes években több, máig is működő kutatási és fejlesztési kormányprogram indult be.

Az a kétségbevonhatatlan tény, hogy az USA hadseregének fejlesztése azóta is gőzerővel folyik, bizonyára kompromisszum eredménye, amely mind az Egyesült Államok, mind az idegenek számára számos előnnyel járt. Az amerikaiak megismerkedhettek azokkal a technológiákkal – például a személyi számítógépek mikroprocesszoraival, a száloptikás hírközléssel, a golyóálló mellénnyel, az éjjellátó berendezésekkel, az agyhullámokkal történő rendszerirányítással, az űrfegyverekkel, vagy éppen a lopakodó bombázókkal –, amelyeket azóta is eredményesen használnak a katonai fejlesztések során.

Az USA hadseregének természetesen alapvető nemzetbiztonsági érdeke, hogy mindezt a lehető legnagyobb titokban tartsa. Amerikát feltehetően az az idegenekkel kötött megállapodás is kötelezi erre, amelynek értelmében a kormányzat ígéretet tett, hogy hivatalosan nem közli a nagyközönséggel a szürkék földi jelenlétét, cserébe viszont olyan ígéretet kapott, hogy az ufonauták nem avatkoznak bele az amerikai társadalom mindennapi életébe.

Nyilvánosan legalábbis – biztosan nem. De a kulisszák mögött már több mint fél évszázaddal ezelőtt kirajzolódott egy új, félelmetes világ képe. S bár az idegenekkel kötött titkos szövetség előnyeit azóta is a Föld hatmilliárd lakója élvezi, azt talán még az 51-es körzetben dolgozó tudósok sem sejtik, hogy a földönkívüli technológiák földi elterjesztése mekkora veszélybe sodorhatja az emberiséget.

Elektromágneses anomáliák

Minden információ, amely napjainkban rendelkezésünkre áll az UFO-k burkolatának anyagáról, azt mutatja, hogy valamilyen különleges, egyedi molekulaszerkezettel rendelkező anyagról lehet szó. Vegyük például azt a fóliaszerű anyagot, amelyet William Mac Brazel talált a farmján, a roswelli UFO-katasztrófa nyomán. A rejtélyes anyag nagyon könnyű volt, mégis ellenállt mindenféle fizikai hatásnak. Amíg tehát nem tudjuk pontosan, hogy az idegenek miből is állítják elő csillagközi járműveiket, feltételezhetjük, hogy szupravezetőből készítik őket. S mivel mágneses mező keletkezése nélkül nem lehet elektromos töltést áramoltatni, kétségtelen, hogy az UFO-kat erős mágnesesség veszi körül. A forgó erőkarok miatt ez a mágnesesség kihat a környezetre is, és okozója egyebek mellett gépkocsik váratlan leállásának, rövidebb-hosszabb áramszüneteknek. Az ufonauták minden bizonnyal képesek befolyásolni az űrhajót övező mágneses erőteret, meghajlítják a fénysugarakat, ezzel – ha akarnak – láthatóvá válnak egy megfigyelő számára, viszont eltűnnek mások elől. A mágnesesség okozta fizikai hatások adhatnak magyarázatot a különböző színekben pompázó idegen járművekre, és azokra a „sötét UFO-kra” is, amelyek láthatóvá válnak egy fényérzékeny filmen, de az emberi szem számára láthatatlanok maradnak.

Tesla társa: a világűr Nemo kapitánya?

Az amerikai Otis T. Carr, aki évekig együtt dolgozott a híres-hírhedt Teslával – az elektromosság és a mágnesesség méltán nagynevű kutatójával és gyakorlati, technikai alkalmazásuk megalapozójával –, már az 1950-es években kidolgozta egy lencse alakú űrhajó tervét. A hiányosan fennmaradt tervek szerint a gép középpontjában lévő akkumulátorról táplált, körkörösen elhelyezett elektromágnesek terében forog egy nagyméretű korong, amelyen meghatározott számú, saját tengelyén forgó generátort helyeztek el. Az így keltett erők az űrhajó anyagát és energiáját átalakították, a keletkező elektrogravitációs erők pedig lehetővé tették a légtérben és a világűrben való repüléseket – legalábbis elméletben. Az OTC–X1-nek elkeresztelt űrhajóról ugyanis azóta sem hallani. Csupán halvány sejtelmünk lehet arról, mi történhetett. Lehet, hogy a próbarepülés annyira sikeres volt, mint Jules Verne könyvében a Nautilus nevű tengeralattjáró vízre bocsátása, s az OTC–X1 azóta a galaktikus térben tartózkodik új Nemo kapitányával? Persze az is elképzelhető, hogy meg sem építették. Mindenesetre Tesla tanítványáról könnyen elképzelhető, hogy – mestere tanításait folytatva – új módszert talált: működése közben az OTC–X1 űrhajó mint kicsatolószerkezet hasznosította a vákuumenergiát.

Molekuláris számítógépek

Létezhetnek olyan társadalmak, amelyek tudati ráhatásokkal irányítanak elektromechanikus és elektronikus rendszereket, és lehetnek olyanok is, ahol már az ilyen áttételekre sincs szükség, mert a gondolkozó szervetlen anyag és az élő anyag tudati síkon teljesen összeolvadva létezik. És létezhetnek olyan fajok is, amelyek számítógépeket használnak, csak éppen másmilyeneket, mint mi. A napjainkban használt szuperszámítógépekkel másodpercenként háromtrillió (!) számítási műveletet lehet elvégezni, amely egyelőre átléphetetlen határt képez. Ugyanis a másodperc egytrilliomod része alatt az elektromos áram csak olyan kis utat képes megtenni, amely nem elegendő ahhoz, hogy az egyik alkatelemtől a másikig átérjen. E probléma miatt valószínűsíthető, hogy az idegenek számítógépeinek egy része DNS-alapon működik. Már egy aprócska kémcsőnyi DNS-molekula is elegendő ahhoz, hogy segítségével olyan problémákat lehessen megoldani, amelyek egy hagyományos számítógéppel történő felvezetése is komoly számítástechnikai zsonglőrködést igényelne. Segítségével száztrillióstor (!) több információt lehet tárolni, mint a ma használatos legfejlettebb számítógépek alkalmazásával. Egyes UFO-kutatók véleménye szerint amerikai kutatók – az idegenek tapasztalatait felhasználva – már tervezik is a „fehérjekomputereket”. Vagy titokban netán már alkalmazzák is őket?

Földönkívüli kezelőpultból földi billentyűzet

Nyilvánosságra kerülése, 1995 óta sorozatos vizsgálatokkal próbálják megállapítani, mennyire tekinthető hitelesnek a híres-hírhedt Roswell-film anyaga. A felvételeken látható három panel ugyanis állítólag az 1947-ben lezuhant űrhajó kezelőpultjáról származik, s olyan könnyű berendezéseknek tűnnek, amelyek jelentős méreteik és fémnek látszó anyaguk ellenére egy kézzel is könnyen kezelhetők. A négyszög alakú tárgyak felső felületén egy bal és egy jobb kezet ábrázoló mélydomborműves kéznyom látható, mindkét kezén hat ujjal. Az ufonauták az anatómiai kialakítású mélyedésbe helyezték a kezüket, és az ujjbeggyel nyomást gyakorolva, illetve a tenyeret bal vagy jobb felé lenyomva működtették a tenyér alatt elhelyezett, szenzorokkal összekötött vezérlőkapcsolókat. Az ujjak felett elhelyezett félkörívekben található szenzorok működtetéséhez csupán a kéz felé csúsztatására volt szükség. A panelek funkcionalitására – és arra, hogy ez egy technológiailag igen fejlett megoldás – érdekes módon éppen az Egyesült Államokból érkezett megoldás, még a kilencvenes évek közepén. Egy jelentős informatikai vállalat, a scottsdale-i Data Hands System forradalmian új billentyűzetet állított elő, amelyhez nem szükséges a felső végtag egyetlen gyors mozdulata sem, csupán az ujjak mozgatása. A kezet a roswelli filmen láthatóval teljesen megegyező mélyedésbe kell elhelyezni, sőt, a klaviatúra része az az ív is, amely az idegenek pultján látható. Ezek a jelentős hasonlóságok két elgondolkodtató kérdést vetnek fel. Lehet, hogy a technológiai fejlődés azonos utakat követ a világegyetemben? Vagy egy olyan új „leleménnyel” állunk szemben, amelyet az idegen és az emberi technológia találkozása sugallt?...

Idegen Zóna