Napjaink felkapott kifejezése lett az asszertivitás, amit legjobban önérvényesítés képességére lehet fordítani, konfliktushelyzetek esetén jön elő vagy marad épp el ez a képesség.
Az asszertivitás azt jelenti, hogy tisztában vagyunk jogainkkal és kiállunk mellettük, de szem előtt tartjuk mások érdekeit, érzéseit is, és ennek ismeretében kommunikálunk, reagáljuk le az eseményeket. Milyen kulcs-kompetenciák kellenek ehhez?
Leginkább öntudatos ember, aki képes megvédeni magát, tudja, hogy hol vannak a határai, nem engedi, hogy bárki átlépje azokat. Nagy adag empátia is kell hozzá, hogy megértő maradjon a másik eltérő gondolkodása, nézete, megnyilvánulásával szemben. Fejlett stressz-kezelő, aki irányítja az indulatait, érzelmeit, nem engedi, hogy a lila-ködben kontrollálhatatlanná váljanak tettei is szavai. Mindenképp figyel másokra, de közben magára is, nem fér bele, hogy elnyomják, hogy feláldozza magát, hogy sérelmei miatt bizonytalanná váljon és sérüljön az önértékelése! Nagyon fontos érzelmeink kifejezése, érdekeink képviselete, értékeink bemutatása, a stressz és harag kontrollálása.
Az önérvényesítő, vagy más szóval a kellő határozottságú és öntudatú emberre az jellemző, hogy környezetével összhangban igyekszik elérni céljait. Van önbizalma, határozott, szemkontaktust tart, erőt nem alkalmaz, együttműködő.
Komoly tréningeken oktatják az asszertív kommunikációt, ugyanis ez nem velünk született képesség, aki gyakran kerül konfliktushelyzetekbe, ráadásul gyakorta nem is tudja azokat irányítani, elszenvedője, kiszámíthatatlan végkifejletre semmilyen ráhatása nincs, annak célszerű ezt a képességét fejleszteni.
Lehet úgy érvényesülni, hogy megegyezünk, kompromisszumot kötünk?
Természetesen. Sokszor csak így lehet. Aki folyamatosan csak arra figyel, hogy neki mi a jó, az ő világképébe mi fér bele, észre sem veszi, hogy elviselhetetlenül önzővé válik, elmaradnak mellőle az emberek. Az egész egy kölcsönös tiszteletre épül, hiszen tiszteletet adni és kapni egyaránt tudni kell.
Mit jelent az önérvényesítés a szerelemben?
Az a személy, aki képes az önérvényesítésre, jelentősen nő az önértékelése, kevésbé befelé forduló, csökken benne a szorongás, jobban kezeli a stressz helyzeteket, ha pedig mindez sikerül, kiegyensúlyozottabb, harmonikusabb életet élhet. A legtöbb párkapcsolatban ott kezdődnek a problémák, amikor a konfliktusaikat nem tudatosan próbálják rendezni, hanem lendületből, indulatból. Egy önérvényesítő ember mindig "én üzeneteket" küld, egyes szám, első személyben, hogy a másiknak egyértelmű legyen, hogy nem támad a társa, csak az érzéseit fogalmazza meg. Az önérvényesítés semmiképpen sem jelenti, hogy elnyomjuk a másikat, hiszen az már az agresszív magatartás része. A "neked kellett volna" vagy a "te sosem" kezdetű mondatok elvárásokra, vádaskodásokra épülnek, a másik automatikusan bezárkózik vagy támadásba lendül.
Hogyan érvényesüljünk a párkapcsolatban?
Az önérvényesítő magatartás valahol középen van a behódoló illetve az agresszív magatartásforma között. Nagyfokú éberség kell, hogy legyen szemünk, fülünk, hogy mikor is kell bármiféle érdekünket érvényesíteni. Vannak helyzetek, pillanatok, amelyek egy sor körülmény miatt teljesen reménytelen vállalkozás, de ezen túl szinte mindig asszertív kommunikációt kell folytatnunk. Hogyan? Mindenképp próbáljuk kontrollálni az érzéseinket, ne kezdjünk azonnal üvölteni vagy ne is sírjuk el magunkat az első hangos szónál. Rengeteg harag vagy frusztráció gyülemlik fel bennünk, ezért célszerű higgadtan megközelíteni a problémát. Kellő távolságot csak úgy tudunk tartani, hogy nem sodródunk bele, mély lélegzetet veszünk, folyamatosan szem előtt tartjuk, hogy hova akarunk eljutni és e szerint megyünk bele a beszélgetésbe. A konfliktus kezelése nem rossz, nem vitatkozást jelent, szükségszerű belemenni, hogy oldjuk a feszültséget, inkább egy megvitatásnak kellene, hogy legyen.
Sok nő választja azt az utat, hogy gyorsabban szabadul, ha önérvényesítés helyett teljesen behódol és mindent ráhagy az időközben elnyomóvá vált társának. Lehet választani ezt az utat is, látszólag megőrizzük a nyugalmat, elkerüljük a vitákat, de a mélyben semmit sem oldunk meg. Ezek a nők rákos daganatokat, komoly gyomorbántalmakat, folyamatos migréneket "gyártanak" önmaguknak, a lelkünk szorongásai mindig fizikai tünetekben nyilvánulnak meg. Utólag, amikor pedig már "megérkezik" a betegség, valahogy el is felejtődik, hogy ki miatt történt meg. Mindenki úgy él, ahogy tud, de fontos tudni, hogy semmi sem kötelező, nincsenek szabályok, ha nem sikerül az önérvényesítés, legyen rá tudatosságunk, hogy változtathatunk rajta és megteremthetünk magunknak olyan világot, amely közelebb visz a boldogsághoz.
Bagdy Emőke: "Lehet-e erőszakmentes az önérvényesítés?"
Mit jelent az önérvényesítés egy munkahelyen?
Az önérvényesítés egyik legfontosabb területe a munkahelyünk. Mindig tudatában kell lennünk a munkaadó és munkavállaló jogaival, kötelességeivel, de ezen túl számtalan út van az önérvényesítésre. Fontos, hogy megtaláljuk a módot, hogy véleményünket elmondhassuk, ne tartsuk magunkban, mert azzal önmagunknak ártunk. Figyeljünk arra, hogyan nyilatkozunk másokról, mennyire könnyen vádaskodunk, hibáztatunk-e valaki mást. Fontos, hogy érzékeljük, hogy agresszívek vagy passzívak vagyunk, vannak-e konstruktív javaslataink, amelyeken keresztül képviselhetjük önmagunkat, érdekeinket, céljainkat.
A kollegákkal, főnökünkkel szemben hogyan érvényesülhetünk?
Itt is fontos az "én üzenet", beszéljünk egyes szám első személyben, hogy mások tudhassák, az ez a mi véleményünk. Fontos, hogy tudjunk nemet mondani. Csak azért, hogy megfeleljünk, nem szabad elvállalni egy újabb feladatot. Érdemes mindig nyíltnak és őszintének lenni, ha elmondjuk, hogy sajnos most nem tudjuk megcsinálni, és még ha szükséges egy rövid magyarázattal kiegészítjük, hogy miért nem - egész biztosan jól jövünk ki a helyzetből.
Nem árt tudni, hogy mit is akarunk pontosan mondani, gyakoroljuk el, mielőtt kimondjuk. Koncentráljunk arra, hogy hova akarunk eljutni a mondandónkkal. Sosem szabad felemelni a hangunkat, ne is sírjuk el magunkat. Lassú, mély lélegzés, összpontosítás, újra és újra emlékeztessük magunkat a beszélgetés során a célunkra, végig nyugodt hangon beszéljünk. Figyeljük a főnök vagy kolléga személyes terére, ne lépjünk bele az aurájába, semmiképp se érintsük meg, figyeljük, hogy a másik meddig érzi komfortosnak a távolságot.
Mindezek mellett a testbeszéd is legalább olyan fontos. Ha kihúzzuk magunkat, egyenes tartással állunk, van folyamatos szemkontaktus, az arcunk is pozitív, nem vágunk grimaszokat, sokkal inkább semleges kifejezést veszünk fel, nem tördeljük a kezünket vagy csavargatjuk a hajunkat és nem gesztikulálunk túl intenzíven, akkor segítjük önmagunkat, hogy érdekeinket érvényesíteni tudjuk.
Mikor ne akarjuk érvényesíteni akaratunkat?
Szerintem mindig akarjuk érvényesíteni az akaratunkat, csak legyünk elég bölcsek. Ha az éppen aktuális pillanat azt mutatja, hogy a másik fel (akár a társunk, akár a főnökünk) nincs olyan érzelmi állapotban, hogy méltó partner legyen, akkor napoljuk el a kérdést, ne akarjuk ott, azonnal megoldani. Igyekezzünk tompítani a feszültséget, őrizzük meg a nyugalmunkat, ha úgy érezzük, hogy belesodródunk és átvesszük a másik agresszivitását, rövid úton zárjuk le a témát.
Az asszertív kommunikáció képessége egész életünkön át fontos és meghatározó. Nem megy azonnal, elsajátítása időt vesz igénybe, érdemes kis lépésekben gyakorolni. Tükör előtt, önmagunkban megvitatni, barátaink visszajelzését, kritikáját kérni egy-egy lepróbálás után, kis téttel bíró ügyekben tesztelni a határainkat és megszerzett tudásunkat. egészen addig, amíg teljes nyugalommal bármikor el tudjuk mondani érzéseinket, hangot adni ellenvéleményünknek, nem tetszésünknek, képviselni tudjuk érdekeinket, úgy, hogy a másiknak is jó legyen. Aki képessé válik erre, jobban kezeli a konfliktusait, nem éli meg stressznek, élvezi, hogy irányítja rendszereit, így egészségesebb marad, nem mérgezi a sejtjeit, tehát tovább él. Megéri!
Vénuszok
Könyvajánló
Az önérvényesítés művészete
Peter Lauster
„Ezzel a könyvvel az a szándékom, hogy feltárjam, milyen károsak a magától értetődően elfogadott "életszabályok”. Ezért foglalkozom az úgynevezett „elhárító mechanizmussal”, amelyek a felületes félelemleküzdést szolgálják, és az élethazugságok kialakulását ösztönzik.
A cím, Ne hagyd magad!, annak a mottója, hogy lássuk át a kívülről jövő elnyomó befolyásokat, munkahelyünkön éppúgy, mint magánéletünkben, s hogy saját énünket ne veszítsük el. Legyen bátorságunk önmagunkhoz, legyen erőnk, hogy védekezzünk a hamis „sugalmazások” ellen, legyen erőnk, hogy individuumként hitet tegyünk saját magunk és saját érzéseink mellett.
Aki viszont azt hiszi, hogy a könyvből tippeket és javaslatokat kap ahhoz, hogyan nyomhat el és szedhet rá másokat, az csalatkozik, mert erről itt semmit sem talál. Számomra nem a hatalom gyakorlása a fontos és érdekes, hanem a védekezés „mások” hatalmi befolyása ellen, amely az ember saját lelki szabadságának kibontakozását akadályozza.
Az elhárító mechanizmusokat, az élethazugságokat és a pszichoszomatikus tüneteket annak figyelmeztető jeleként kell értelmeznünk, hogy az ember belebetegedett az életfeltételeibe. Ezek nem olyan hibák és fogyatékosságok, amelyekért minden egyes ember maga felelős, és amelyeket a megbetegedett ember rovására lehetne írni, hanem a társadalmi struktúra hibái. Kit vonjunk felelősségre társadalmi struktúránkért? Azokat, akik hasznot húznak abból, hogy ilyenek a munka- és életfeltételek. És ezek közé tartozunk mi magunk is megbetegedésünk ellenére (lásd az elhárító mechanizmusok és az élethazugságok előnyeit), mindaddig, amíg nem változtatunk magatartásunkon, és nem küzdünk aktívan az újfajta életfeltételekért."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése