A szerző 17 éven át volt a legrangosabb német napilap, a Frankfurter Allgemeine Zeitung haditudósítója a Közel-Keleten, és az újság politikai szerkesztőjeként is dolgozott. Az olvasók nem, főnökei azonban tudták, hogy kezdettől fogva kapcsolatot tartott a német hírszerzéssel is. Most a nyilvánosság előtt leplezte le önmagát és számos vezető kollegáját. Könyvében részletesen dokumentálta azt, miként korrumpálják a titkosszolgálatok, a lobbiszervezetek és a nagyvállalatok a tömegmédiát. Udo Ulfkotte a magyar sajtóban először a Heteknek mondta el történetét és azt is, miért nem tartja hitelesnek a nemzetközi sajtóban Magyarországról megjelenő képet.
Egy hónapja jelent meg a könyve, ami megjelenése óta vezeti a német sikerlistákat. Mégis, amikor recenziókat kerestem a műről, szinte semmit nem találtam németül. Pedig bestsellerekről hálás dolog írni...
– Így van: miközben nagy nemzetközi visszhangja van a könyvnek, és több mint húsz országban vették már meg a kiadási jogokat, Németországban teljes a hallgatás. Megdöbbentő ez a csend: nem perelnek, nem fenyegetnek, csak hallgatnak. Pedig minden történetet pontos nevekkel írtam meg, megmondtam, hogy melyik szerkesztőségnél mi történt. Megneveztem több olyan cikkemet is, amit a Frankfurter Allgemeine szerkesztőségében a német szövetségi hírszerzés, a BND munkatársai írták az irodámban, ahol 17 éven át volt asztalom. Ezek a cikkek utána az én nevem alatt jelentek meg az újságban.
A könyvhöz több mint 550 hivatkozást mellékeltem, amelyek az interneten is elérhetők. Minden részletet megadtam, amivel a manipulált cikkeket azonosítani lehet, leírtam, hogy a titkosszolgálatnak melyik ága mit kért tőlem, mennyit fizetett érte, mit kaptam a külföldi útjaim során. Leírtam az újságírók nevét, akik szintén ilyen szolgálatokat vállaltak. Köztük többen nagy megbecsülésnek örvendő személyek, akiket – hozzám hasonlóan – milliárdosok vagy a német hírszerzés fizetett. A német sajtótörténelemben még senki nem állt elő ilyen részletes, dokumentált bizonyítékokkal az újságírók megvesztegetéséről. Azt gondolom, hogy az érintettek pontosan tudják, hogy igaz, amit leírtam, és ezért nem beszélnek.
Botránykönyvet írt, de nem a megszokott módon. A legkeményebb leleplezéseket önmagával szemben teszi meg. Nem tart attól, hogy megbélyegzik, ráadásul joggal?
– Megértem, hogy a kollegáim zavarban vannak, mert nem másokra kezdtem el mutogatni, hanem először magamról mondtam el, hogy mit tettem. Azt is leírtam, hogy ezt mennyire szégyellem. Megneveztem azokat a milliárdosokat és titkosszolgálatokat, akik fizettek nekem, mint például az ománi szultán, Kábúsz bin Szaid és a szaúdi uralkodóház is. Aranyórákat, luxusajándékokat kaptam rendszeresen. Bármilyen luxusútra elmehettem, cserébe azért, hogy pozitív cikkeket írok különböző közel-keleti országokról és uralkodóikról. Csak azután foglalkoztam a kollégáimmal, miután mindezt leírtam magamról. Mindent tudtunk egymásról, hiszen együtt ültünk a repülőgépen az első osztályon, vagy hajóztunk a luxusjachtokon. Ismertük egymás fedősztoriját, ami kifelé szólt az újságolvasóknak, rádióhallgatóknak vagy tévénézőknek. Tudtuk, hogy mit kértek tőlünk az egyik vagy másik konferencián.
Azt írja, bár csak most áll a nyilvánosság elé, belül már menet közben megcsömörlött. Mi váltotta ezt ki?
– Életem legmegdöbbentőbb pillanata az volt, amikor 1988-ban haditudósítóként ott álltam az iraki frontvonalon. Az amerikaiak átadták nekünk az iraki hadsereg számára készített műholdfelvételeket. Javában zajlott az iraki–iráni háború és Szaddám Huszein akkor még jó fiúnak számított.
Ott volt a kezemben a bizonyíték arról, hogy az irakiak mérges gázt vetettek be az iráni lakossággal szemben. Ez nem a kurdok elleni 1988 márciusi vegyifegyver-támadás volt Halabdzsában, amelyet jól ismer a világ. Amiről beszélek, négy hónappal később történt, 1988 júliusában. A fényképek alapján pontosan beazonosítható volt, hogy az irakiak német gyártmányú szarint és mustárgázt vetettek be az irániak ellen. Mi, németek szállítottuk ezeket a vegyi fegyvereket, amelyekkel az irakiak elgázosították az ellenfeleiket.
Mindez az amerikaiak felügyelete mellett történt, akik azért támogatták Szaddámot, mert nem akarták, hogy az irániak győzzenek a háborúban. Erről a támadásról senki nem beszélt, de 25 évvel később, 2013-ban a CIA anyagainak egy része nyilvánosságra került, amiből ellenőrizni lehet a tényeket. Úgy éreztem, hogy nem hallgathatok, mert mi, németek a második világháborúban több millió zsidót gázosítottunk el. Azt mondtuk, hogy ez soha többé nem ismétlődhet meg újra. A főnökeim azonban kategorikusan megtiltották, hogy erről tudósítsak. Megdöbbentek, amikor ennek ellenére megírtam, mert a kezemben voltak a bizonyítékok. Azt azonban elérték, hogy a cikk csak nagyon lerövidítve jelenhetett meg a Frankfurter Allgemeinében. Néhány eldugott mondat volt az újság közepén. Pedig azt vártam, hogy ettől a hírtől egész Németország megdöbben, hiszen újra a mi közreműködésünkkel gázosították el emberek ezreit. De ennek az ellenkezője történt, a teljes hallgatás.
Hogyan kezdődött a kapcsolata a titkosszolgálattal?
– Ne gondoljon semmi rendkívülire. Nem jött senki azzal, mint a filmekben, hogy „XY ügynök vagyok, azt szeretném, ha nekünk dolgozna.” Ez soha nem így működik. Az elején senki nem tudja azt, hogy a titkosszolgálat kapcsolatot keres vele. Sohasem nyíltan kezdődik, mert nem ismernek téged, és te sem ismered őket. Mindenkinek kitalálnak egy „legendát”, fedőtörténetet. Ez az én esetemben egy szeminárium volt. Még diák voltam a Freiburgi Egyetemen, amikor a nyári szünetben a professzorom megkeresett azzal, hogy lenne-e kedvem részt venni egy kurzuson, ami a kelet-nyugati konfliktussal foglalkozik. Elmondta, hogy a program ingyenes, sőt 150 márkát fizetnek annak, aki elvégzi. Fizetik a szállodát és még napi 20 márka zsebpénzt is kaphatok. Tudta, hogy csóró diák vagyok, ezért a pénzzel igyekezett megnyerni. Elmentem a szemináriumra, ahol rajtam kívül húsz másik diák volt, Nyugat-Németország különböző pontjairól.
Csak látszólag volt szeminárium, valójában azok, akik szemben ültek velünk, a német titkosszolgálat munkatársai voltak, akik két héten át figyeltek bennünket, hallgatták a beszélgetéseinket, barátkoztak velünk. Végigültem az egész kurzust, anélkül, hogy fogalmam lett volna arról, hogy a titkosszolgálat rendezvényén vagyok. A végén azonban megkérdezték, hogy a jövőben, miután elhelyezkedtem valami jó állásban, kész lennék-e együttműködni velük. Igent mondtam nekik, és így kezdődött a történetem.
Beszervezték, bár ez talán Nyugat-Németországban mást jelentett, mint a vasfüggöny túloldalán. Nem gondolta, hogy később már nehéz lesz kiszállni?
– Szegény családból származó diákként nagy szó volt számomra, hogy részt vehettem egy ilyen tanfolyamon, és még pénzt is kaptam érte. Korábban semmi közöm nem volt a titkosszolgálatokhoz, fogalmam sem volt, hogy mi is az a Szövetségi Hírszerző Szolgálat. A húszas éveim elején jártam, és csak annyit kértek tőlem, hogy később, ha elhelyezkedek, esetleg beszélhetnének-e velem. Nagyon tiszteletre méltó emberek voltak a szememben. Tapasztalatlan, állástalan ifjúként persze, hogy igent mondtam. Nem történt semmi, amíg el nem helyezkedtem a Frankfurter Allgemeinénél. Ott pedig a főnökeim szóltak, hogy legyek kapcsolatban a szolgálattal.
– Utólag sikerült megszereznem azt a jellemzést, amit a szolgálat készített rólam a szerkesztőség vezetői számára, és ebben egyértelműen szerepelt, hogy én vagyok a felelős a BND-vel való kapcsolattartásért, mind belföldi, mind külföldi viszonylatban. Tehát ez a kapcsolat a munkaadóim számára ismert volt, és ez bekerült a munkaköri leírásomba is.
A karrierjét hogyan befolyásolta ez a háttér?
– Számos előnyt élveztem másokkal szemben. 17 évet töltöttem a FAZ-nál, és miután az egyetemen az iszlám és a politika kapcsolatát választottam témámnak, természetes volt, hogy a Közel-Keletre, arab államokba küldenek. Így lettem haditudósító, hatvan országban jártam és számos országban töltöttem rövidebb-hosszabb időt a Közel-Keleten. Éltem Irakban, mélyen beépültem a tálibok közé, végigtudósítottam az iraki–iráni háborút, hosszú időt töltettem Észak-Afrikában is. Minden egyes állomáshelyemre úgy küldtek ki, hogy nem volt választási lehetőségem abban, hová akarok menni.
A cikkei közül hány volt olyan, amit mások írtak?
– Ennyi év távlatából ezt nem tudom pontosan megmondani, de az biztos, hogy az írásaim nagy többsége nem ilyen volt. Néhány olyan cikk volt, amit egy az egyben helyettem írtak, de természetesen a munkám során végig befolyásoltak.
Milyen témák érdekelték legjobban a szolgálatokat?
– Ki kell ábrándítsam: nem hadititkokat vártak tőlem, hanem leginkább nyers propagandát. Tudja, nemcsak a hírszerzéstől kaptam feladatokat, többségében nem is a titkosszolgálatok adták a megbízást, hanem az adott országban működő német nagykövetségek. Amikor Bagdadban vagy Teheránban éltem, rendszeresen megkeresett a nagykövetség sajtóosztálya, mint a legnagyobb megbecsülésnek örvendő lap, a Frankfurter Allgemeine Zeitung tudósítóját. A német nagyvállalatok jó kapcsolatokat akartak az Iráni Iszlám Köztársasággal, mert szerettek volna megrendeléseket kapni. Ezért azt kérték a nagykövetségen keresztül, hogy készítsek egy baráti interjút az iráni külügyminiszterrel, mert ezzel a német gazdaságot segítem. Ennek persze semmi köze a független újságíráshoz, az egész a puszta propagandáról szólt. Több száz olyan interjút készítettem, ami kizárólag ezt a célt szolgálta, mert ezt akarták a német vállalatok. Egy újságíró elvileg nem azt írja, amit elvárnak tőle, hanem azt, amit lát és hall. De ez a valóságban nem így van. A cikkeim többségét ugyanúgy elvárásra írtam, mintha egy banánköztársaságban dolgoznék. Nagyon szégyellem, hogy pénzt fogadtam el ezért a munkáért, azért, hogy propagandát nyomjak az embereknek és manipuláljam őket.
Ezt akarja most jóvátenni?
– Azért álltam a nyilvánosság elé a könyvemmel, mert továbbra is zajlik az üres propaganda a médiában. Ha megnézi, ami Ukrajna körül történik, láthatja, hogy az újságírók nagy része teljesen elfogultan ír. Nem vagyok oroszpárti, nem vagyok Kína-párti, de azt tudom, hogy a vezető német újságírók – nem tudom, hogy ez Magyarországon miként van – egyoldalúan transzatlanti elkötelezettségűek, az elitújságírók nagy hálózatának a tagjai, akik azt írják meg, amit a NATO sajtóosztálya eléjük tesz. Nem azt írják, amit valóban gondolnak, szó szerint úgy viselkednek, mint akik sisakot húznak a fejükre, és hadba vonulnak Oroszország ellen. Nekem semmi bajom nincs az Egyesült Államokkal, csak azt mondom, amit láttam és hallottam. Éveken át én is madzagon rángatott báb voltam. Hadd mondjak még valamit. Látom azt, amit Magyarországról írnak ugyanezek az újságírók és a média. Ez is nagyon megdöbbent, mert jól ismerem azokat, akik negatív képet festenek az Ön országáról. Nem vagyok Magyarország-szakértő, de az az érzésem, hogy ez a kép nem a valóságot tükrözi.
Ugyanezt mondja a magyar kormány is. Mit gondol, kik állhatnak az újságírók befolyásolása mögött?
– Nyilván nem lehet kihagyni Soros Györgyöt, akiről részletesen írok a könyvemben, de rajta kívül is sokan tartoznak ehhez a hálózathoz, például David Rockefeller, a Bilderberg-csoport tagjai és a Trilaterális Bizottság is. Ha végignézi ezeket a transzatlanti szervezeteket, akik mögött ott áll Soros, Rockefeller és mások, láthatja – ez a személyes véleményem –, hogy nem az emberiség, nem a népek érdekében tevékenykednek, nem Magyarországon akarnak segíteni, hanem a saját zsebüket akarják megtömni. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom. Nem az emberek érdeklik őket, hanem az, hogy az elithálózat céljait szolgálják ki az újságírókkal és a különböző szervezetekkel.
– Szó sincs róla, természetesen mindez belföldi újságírókra is vonatkozik. Persze soha nem azt mondták nekünk, hogy tessék propagandát írni, mindig becsomagolták valamibe a kérést. Hadd mondjak Önnek egy másfajta példát. Egy ismert, megbecsülésnek örvendő újságírónőtől éppen ma kaptam egy üzenetet. Az illető elmondta, hogy recenziót írt a könyvemről egy nagy magazin számára. A szerkesztője közölte vele, hogy ha egy szót is közölni mer ebben a témában, azonnal elbúcsúzhat a munkájától. Őszintén megmondta, hogy „ne haragudj, nem írhatok a könyvedről, mert kirúgnak az állásomból”. Így aztán érthető a hallgatás. Más visszajelzést is kaptam arról, hogy miként tiltanak le újságírókat a könyvemről. Vannak régi barátaim, akik bevallották, hogy évek óta tervezik, hogy írnak az újságírók manipulálásáról, de nem mertek, mert féltik a munkájukat. Az újságírók kiszolgáltatottak a médiaholdingoknak, akik akkor rúgják ki őket, amikor csak akarják. Azok lennének az elsők, akik egy ilyen könyvről mernek írni. Ma ráadásul az újságok százezrével veszítik el az olvasóikat, ezért folyamatosan csökkentik a munkatársaik számát. Az újságírók pedig inkább becsukják a szemüket, nehogy meglássák a könyvemet.
Azt írja, hogy folytatni akarja a könyvét. Mi tervez, mi lesz a téma?
– Már nem a saját történeteim lesznek a középpontban, hanem azok, amelyeket a kollegáimtól hallok. Olyan nyugdíjas újságíró ismerőseimtől, akik most veszik maguknak a bátorságot, és leírják e-mailben a saját, nagyon hasonló tapasztalataikat, újságkivágásokat és más bizonyítékokat mellékelve. Egészen elképesztő történeteket hallok a korrupt újságírásról. Úgy látom, hogy a könyvemben csak a jéghegy csúcsát érintettem.
Névjegy
Dr. Udo Ulfkotte Freiburgban és Londonban tanult. 17 éven át tudósította a Frankfurter Allgemeine Zeitungot, elsősorban mint haditudósító, emellett biztonságpolitikai menedzsmentet tanított a Lüneburgi Egyetemen. Hírszerzési specialista, az Egyesült Államok Marshall-alapítványának a tagja, dolgozott a Konrad Adenauer Alapítvány tervezőbizottságában és a Szövetségi Biztonságpolitikai Akadémia szóvivőjeként is. Ulfkotte a biztonsági kérdések szakértőjének számít, és számos könyv szerzője. Főbb mûvei: Európa az összeomlás előtt; Vigyázat, polgárháború!; SOS Nyugat; Ki az euróból! Legutóbbi mûve A politikai korrektség címmel jelent meg.
Hetek / Morvay Péter
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése