Bevezetés a betegség értelmezésének filozófiájába

A betegség - járható út, önmagában véve se nem jó, se nem rossz. Egyedül az érintett személytől függ, hogy mit kezd vele.

Ma már feltételezhetjük, hogy Ávilai Szent Teréz életében a szívinfarktus volt az, ami őt későbbi útjára vezette. Hildegard von Bingenről pedig tudjuk, milyen szoros összefüggés volt migrénes fejfájásai és látomásai között. Egészen biztos, hogy ez a két nagyszerű ember elfogadta azt az üzenetet, amelyet betegsége hozott a számára, és példásan átültette a saját életébe. Pontosan ez az Út a teljességhez (Betegség mint út) célja: hogy tanuljunk a saját tüneteinkből és fejlődjünk általuk.

Komoly félreértésre utal tehát, ha valaki ezzel az elmélettel és a benne rejlő filozófiával visszaélve értékítéleteket alkot másokról. Az ezoterikának semmi köze a bűnbakképzéshez.

Az, hogy az ember bűnössé válik, nem a mindennapi életben elkövetett kisebb vagy nagyobb hibák következménye, hanem egy alapvető hibáé. Az ember eredendő bűne annak következménye, hogy kilépett a paradicsomi egységből. Az ellentétek világában való létszükségképpen tele van hibákkal, és arra szolgál, hogy megtaláljuk az egységhez visszavezető utat.

Minden hiba és minden egyes kórkép a tökéletességhez hiányzó elemekre világít rá, és ezzel ad esélyt a fejlődésre.

Az úgynevezett "primitív népek" ebből a szempontból jóval előttünk járnak. Ők azt tartják,hogy a betegséggel a sors szólt bele az életünkbe, és készségesen el is fogadják ezt, gondolván, így lehetőséget kaptak arra, hogy bizonyítsanak. Számos olyan törzs van, amelyikben a leendő sámán egyenesen vágyik arra, hogy megkapja a beavatási betegséget. Ez a betegség az egyedüli dolog ugyanis, ami a tapasztalatszerzés új területeire vezetheti őt.

Egyes helyeken olyan következetesen ragaszkodnak ehhez a gondolathoz, hogy egy gyógyító csak azokat a betegségeket gyógyíthatja, amelyeket testileg és lelkileg már ő maga is átélt. Ha a gyógyítót a belső világok lélekvezetőjének tartjuk, akkor neki, akárcsak egy idegenvezetőnek, az illető vidéket már azelőtt meg kell ismernie, mielőtt odavinné a turistákat.

Ha visszaél az értelmezéssel, és arra használja fel azt, hogy vádoljon másokat, például azzal a felkiáltással: "Azért van székrekedésed, mert olyan fösvény vagy!", akkor félreismeri az összes betegség árnyék természetét.

Az árnyék az érintett személy számára a definíció értelmében tudattalan. Pontosan ezért van az, hogy az így megvádolt ember az értelmezést sem tudja elfogadni.

Ha tudná, hogy fösvény, akkor semmi oka sem lenne arra, hogy székrekedése legyen.

Senkinek sem lehet szemrehányást tenni az árnyékáért. Épp ellenkezőleg, létünknek e legnehezebb témájával kapcsolatban a lehető legóvatosabb bánásmódra van szükség.

Aki saját magát vádolja a betegségéért, az félreismeri a betegség nyújtotta fejlődési lehetőségeket.
Ezzel se jobb, se rosszabb emberré nem válunk, csak a tudásunk és felelősségtudatunk lesz nagyobb. Ha nem veszünk tudomást erről a tudásról és a vele járó felelősségről, akkor alig változik valami, marad minden a régiben.

Ha ezzel szemben vállaljuk a felelősséget a saját sorsunkért, akkor a betegség eséllyé válik számunkra, és lehetővé teszi, hogy válaszolhassunk mindarra, amire a saját mintánk utal.
Az eljárás mindazonáltal egyáltalán nem nehéz. A testünk szintjén mindannyian tudjuk értelmezni a bajunkat. Mindenki oda tud bökni a mutatóujjával arra a helyre, amelyik panaszokat okoz neki.

Nem mások betegségeinek, hanem a sajátunknak az értelmezése jelenti a tulajdonképpeni esélyt. Ezt viszont megnehezíti az az általános jelenség, hogy az ember meglehetősen vak, ha önmagára néz.
Míg mások szemében a szálkát is világosan felismerjük, szívesen elnézzük a magunkéban lévő gerendát.

Ha a barátainkról és az ismerőseinkről van szó, akkor azt találjuk, hogy a tünetek értelmezése tökéletesen jellemző.

Ha viszont a saját tünetünkről van szó, sokszor egy nagy "de" kerül a mondat elejére. Hirtelen csődöt mond az, ami a partnerünk vagy az anyósunk-apósunk esetében olyan meggyőzően működött.

A betegségek értelmezése nem más, mint az árnyékkal végzett munka, és ezért gyakran kellemetlen.

Ezért az a legegyszerűbb, ha mások betegségein tanulunk meg értelmezni, és az így szerzett tapasztalatainkat saját magunkra is alkalmazzuk. Csak akkor válik értelmes és eredményt hozó tudássá ez az elmélet, ha képesek vagyunk megtenni ezt a nehéz lépést.

Igen csekély a veszélye annak, hogy például a gyomorfekélyt a közvetlenül küszöbönálló megvilágosodás jeleként értelmezzük. A test gondoskodik róla, hogy észrevegyük, itt most nagyon is jelenvaló, komoly tanulási feladatról van szó.

A testnek mint az anyagi világ kifejeződésének a legalacsonyabb a rezgési frekvenciája, a lelki síké közepes, a szellemié pedig a legmagasabb. Következésképp ahhoz, hogy azt, ami a legalsó rezgési szinten mint testi tünet csapott le ránk, a lelki síkra emeljük, energiára van szükség. Még ennél is több energia kell ahhoz, hogy az adott téma a szellemi síkra kerüljön. Ezt az energiát a kórképek értelmezése során tudatossággal és a témával való elmélyült foglalkozással kell előteremtenünk.

A betegség keletkezésének a fentiekkel ellentétes irányú folyamatában ezt az energiát megtakarítjuk. Ha olyan téma közeledik felénk, amellyel nem akarunk szembesülni, és ezért hagyjuk, hogy a szellemiből lesüllyedjen a lelki tartományba, majd onnan még lejjebb, a testünkbe, akkor tudatossági energiát takarítunk meg. Mindaz, amit nem akarunk a tudatunkba beengedni, és amiről úgy hisszük, ha nem veszünk róla tudomást, azzal meg is szüntettük, a szó eredeti értelmében a másik oldalra vagy C. C. Jung meghatározásával élve az árnyékba kerül.

Az árnyék következésképp mindazt tartalmazza, amit nem akartunk tudomásul venni és elfogadni, inkább megpróbálunk elnézni felette. Hiszen homlokegyenest szemben áll azzal az énnel, mely csupa olyasmiből épül fel, amit szívesen elfogadunk a sajátunknak, és amivel azonosítjuk magunkat.
Mivel azonban árnyékunk az egészségünk szempontjából szükséges részünket alkotja, csak akkor válhatunk minden szempontból egészségessé, ha integráljuk ezt az árnyékot.

A betegségtünetek az árnyék olyan megnyilvánulásai, amelyek a lélek mélyéből bukkannak a testi sík (világ) felszínére. Így már könnyen hozzáférhetőek, és remek útmutatóként szolgálhatnak a tökéletesség felé vezető úton.

A gyomorfekély konkrét példája a tüneteltolás (vagy a tünetváltás) jelenségét is segít megérteni, bármelyik irányba próbálkozzunk is a dologgal. A tüneteltolás fogalmát a hagyományos orvoslás és a hagyományos pszichológia alkotta meg. Kiderült ugyanis, hogy az "elterapizált", azaz megszüntetett tünetek egy másik helyen újra előbukkannak. A testre figyelő hagyományos orvoslás felfogásában a tüneteltolás természetesen a testben zajlik. Cinikusan azt is mondhatnánk, hogy a tünetek szervről szervre, a betegek pedig "szakembertől szakemberig" vándorolnak.

Aki ideges gyomorpanaszokkal keresi fel az orvost, általában pszichofarmakonokat kap. Ezek a gyógyszerek az úgynevezett pszichovegetatív kapcsolatok felbontását idézik elő, azaz kémiai úton blokkolják a gyomor vegetatív idegei és a psziché (lélek) közötti kapcsolatot. Abban hátráltatják tehát a gyomrot, hogy a pszichével együtt reagáljon.

A hagyományos orvoslás következő lépése az, hogy sebészeti úton szünteti meg a psziché és a vegetatívum közötti kapcsolatot.

Ami már nincs, az nem is fájhat. Ez pedig igazán rövid távú logika, hiszen az ily módon lekicsinyített gyomor számos más emésztési problémát fog okozni. Ezekkel a lépésekkel kizárólag a testet veszik célba. A tünetet a testi és ezzel a horizontális (vízszintes) síkon tologatják ide-oda.

Ennek az lenne az alternatívája, hogy vertikális (függőleges) irányba toljuk el a tünetet: a testi síkról a lelki és végül a szellemi síkra.

Ehhez azonban, energiára van szükség, amelyet magának az érintett személynek kell szolgáltatnia. Az orvos itt csupán a katalizátor szerepét töltheti be.

Tudatos elkötelezettséggel képesek lehetünk arra, hogy megnézzük, milyen lelki gyökerei vannak a gyomorfekélynek. Mi az, ami nyomást gyakorol a gyomorra, mi az a megemészthetetlen valami, amit lenyeltünk?

A megfelelő kutatás során kirajzolódnak az érzelmileg hangsúlyos témák hátterében meghúzódó tudatossági minták, és ha felfedeztük, fel is dolgozhatjuk őket. A függőleges irányú tüneteltolódásnak megvan az az előnye, hogy a tünetek nem terjednek tovább, hanem ellenkezőleg, megoldhatóvá válnak.

Bármilyen fontos is az anyag, mindig a tartalom mögött a helye.

Ha a testünk küld fájdalmas figyelmeztető jeleket, akkor sok embernek az az első dolga, hogy tablettákkal elnyomja őket anélkül, hogy megkeresné a mélyebben fekvő okokat.

pl:

Tegyük fel, hogy egy ismerősünktől megkérdezzük, milyen volt az új darab, amelyet a színházban látott, és erre ő így válaszol: "A színpad nyolc méter hosszú, négy méter széles és két méter magas volt. Tizennégy színész játszott a darabban, nyolc nő és hat férfi. A jelmezeket nyolcvanhat méter lenből és negyvenöt méter selyemből varrták, a színpadot harmincöt reflektorral világították meg..." - és így tovább. A válasszal alighanem elégedetlenek lennénk.

Ezzel szemben, ha az orvos egy alapos kivizsgálás után ugyanilyen tény- és adatmennyiséget mond el a testünkről, azt igen nagyra értékeljük. Pedig ez az orvos ugyanúgy elakadt a formális dolgoknál, mint ismerősünk a színházban. Csak akkor érzi úgy a beteg, hogy valamelyest felvilágosították, ha az összes vizsgálati eredményt és leletet felolvasva így szól hozzá az orvos: "és ezt az egészet tüdőgyulladásnak nevezzük". Ezzel a szakértő értelmezte az adatokat és a leleteket, és máris jelentéssel telt meg a mondanivalója az érintett személy számára.

A mi elméletünk még tovább megy egy lépéssel.

Mit jelent valójában a tüdőgyulladás?

A baj megjelenési helye jelzi az érintett síkot. A tüdő a gázcsere szerve, ezenkívül a tüdő segítségével kommunikálunk, mivel a hangszálat a kilélegzett levegő rezegteti meg. Mindannyian ugyanazt a levegőt lélegezzük be, így a tüdőnkön keresztül vagyunk kapcsolatban egymással.

Nincs még egy olyan szervi funkció, amely mindkét síkon ennyire egyenértékűen hozzáférhető lenne. A tüdő mint szerv tehát az adott problematika síkja, és ha róla van szó, akkor a kapcsolatok, illetve a kommunikáció témája az, amivel foglalkoznunk kell.

De még lehetnének további kérdéseink, és folytathatnánk az értelmezést is: Miért éppen velem történik ez, miért éppen most, és miért éppen ez sújt rám? Miben gátol, és mire kényszerít ez engem?

A hagyományos medicina látószöge beszűkül a testre, és ami a gyógyításnak ezt a szintjét illeti, itt gyakran valóban csodálatos teljesítményekre képes. A lélek gondozását azonban a pszichológiára hagyja, a szellemmel pedig már régóta csak a teológia törődik.

A visszavonulás a jelentés síkjáról nemcsak a hagyományos orvoslásra, hanem a legtöbb természetgyógyászati eljárásra is jellemző. Ezek sokkal jobban hasonlítanak egymásra, mint általában gondolják, ugyanis mindkettő ugyanazon a mechanisztikus világszemléleten nyugszik. Mindkettő a múltban keresi az okokat, és abban verseng egymással, hogy kitalálja meg az alapvetőbbeket és ki tünteti el leghatékonyabban a tüneteket.

Homeopátia

A homeopátia világszerte a hagyományos orvoslással és a jelenlegi természetgyógyászattal is szöges ellentétben áll. Ez a világszemlélet a valóban alternatív orvoslás szellemi alapját adja.

Elméletünkkel mi is ennek a világszemléletnek vagyunk az elkötelezettjei. Itt nem arról van szó, hogy egy tünet ellen küzdünk éppen a tünet ellenszerével. Ehelyett szövetkezünk a tünettel, és hozzá hasonló alternatívákkal végül is támogatjuk azt a kísérletet, hogy felvillantson egy addig hiányzó elvet a beteg életében.

Eredetileg az orvostudomány is mélyen ebben a gondolkodásmódban gyökerezett.
A homeopátiás orvoslás látásmódjában és cselekedeteiben is a kezdetektől fogva ezt a gondolatmenetet követi, egészen a gyógyszerek előállításáig.

Olyan mérgekből, mint az arzén vagy a Lachesis, a homeopátia orvosságot készít, mégpedig úgy, hogy hígításokkal fokozatosan megszabadítja őket az anyagszerűségüktől. Ez az úgynevezett potenciálás nem is hígítás, hanem összerázás, illetve dinamizálás, mint ahogy ezt a homeopátia hangsúlyozza is.

Emellett az ősanyag vagy őstinktúra minden hígítási lépéssel egytizedére vagy egyszázad részére csökken, és mintájuk minden hígítási lépéssel átmegy a hordozóanyagra.

Ez az információ pedig a szellemi tartományba tartozik, mert legyőzte az alacsonyabb rezgésű anyagi síkot. Testi mivoltától megszabadítva és egy magasabb síkra átemelve igazi gyógyírként hathat. Olyan információt ad a betegnek, amely hiányzott belőle, és így egészségesebbé teszi őt.

Az információ saját természeténél fogva magasabb rezgési szinten van, mint a testi probléma. Ha sikerül visszahozni a problematikát erre a magasabb szintre, a méreg ajándékká válik. Az árnyéknak a tünetegyüttesben való megnyilvánulása az árnyék megvilágosításához vezet, és a betegség az önismerés útjává válik.

A hagyományos orvoslást az ok-okozati összefüggésekről alkotott elmélete gátolja abban, hogy megértse a betegségek tartalmát, illetve üzenetét.

A természettudományokhoz hasonlóan abból indul ki, hogy mindennek megvan a múltban fellelhető oka. Azt tartja feladatának, hogy ezt az okot megtalálja és megküzdjön vele. Az a feltűnő ebben az ok-okozati koncepcióban, hogy rendkívül korlátozó jellegű.

Természetesen más irányban is kereshetnénk, és tetszés szerinti ideig folytathatnánk a további kérdezősködést.

Miért fáztam meg? "Mert két nappal ezelőtt belélegeztem a kórokozót." Így hangozhatna a hagyományos orvoslás számára elfogadható válasz.

Na de miért tudtak megtámadni ezek a kórokozók? "Mert az immunrendszerem legyengült." Ám itt is tovább kérdezhetünk:

Miért gyengült le az immunrendszerem? Olykor a válasz az öröklésre hivatkozik a következő mottóval: "Mert ezt az immunrendszert örököltem a szüleimtől."

Ám miért éppen ilyen immunrendszert kaptam a szüleimtől? A felelet most már előkeríti a nagyszülőket is, akik szintén a szüleiktől örököltek stb. Végül aztán Ádámnál és Évánál és annál a kérdésnél landolunk, hogy:

"Miért kaptak az első emberek ilyen immunrendszert útravalóul?"

Könyvajánló

A lélek nyelve: a betegség
A kórképek értelmezése és a betegség adta esély
Rüdiger Dahlke

Ruediger Dahlke a spirituális pszichoszomatika egyik legjelentősebb európai képviselője. Ezt az alapművét hazánkban is már tízezrek olvasták - és tanultak belőle. A könyv célja az, segítségével ismerje fel az olvasó annak szükségességét, hogy betegsége tüneteit saját maga is értelmezze, így megtalálva a háttérben meghúzódó lelki okokat. A legrettegettebb betegségek, a sclerosis multiplex, az epilepszia, a Parkinson-kór és az Alzheimer-kór mögött is kezeletlen, feldolgozatlan lelki sérülések rejtőznek, és ezeket felismerve, meggyógyítva lehetne kezelni, megelőzni, enyhíteni magát a betegséget. De szó esik a könyvben a pajzsmirigy zavarairól, a gerincoszloppal és az ízületekkel kapcsolatos problémákról, a pikkelysömörről és a prosztatapanaszokról, a herpeszfertőzésekről, és azokról a látszólag banális ügyekről, mint a korpásodás, a lábgomba és a szemölcs. Szakember és laikus, egészséges és beteg ember egyaránt haszonnal tudja forgatni, akár gyógyítani akarja, akár megelőzni a bajt.