Oroszországban százával, ezrével vannak csodálatos helyek. Az ország természeti tájai, kulturális emlékei világszerte híresek. Azt már kevesen tudják, hogy vannak Oroszország térképén olyan pontok, amelyek horrorfilmek színhelyei is lehetnének.
Timur Ivancov, a Vakmerő Turisták Klubja megalapítójának segítségével most három, igencsak félelmet keltő helyszínt szeretnénk bemutatni. Ha Oroszországban járnak, ellátogathatnak ezekre a helyek. Már ha megvan hozzá a bátorságuk…
A “molebkai háromszög” rejtélye
A hazai és külföldi turisták körében a pálmát a Permi területen levő úgynevezett Molebkai háromszög vezeti. Már a 19. század 30-as éveiben úgy írtak erről a vidékről, mint elátkozott helyről, amely valósággal vonzza a paranormális jelenségeket, Molebka falu lakói gyakorta láttak különféle repülőszerkezeteket, világító objektumokat.
De az igazi szenzáció az volt, amikor az 1980-as évek közepén Emil Bacsurin permi geológus téli vadászat idején egy 62 méternyi átmérőjű körre bukkant. Erről részletesen beszámolt. Ezt követően számos tudományos expedíció indult a helyszínre, hogy megfejtse a kör titkát.
De az igazi szenzáció az volt, amikor az 1980-as évek közepén Emil Bacsurin permi geológus téli vadászat idején egy 62 méternyi átmérőjű körre bukkant. Erről részletesen beszámolt. Ezt követően számos tudományos expedíció indult a helyszínre, hogy megfejtse a kör titkát.
Az emberek saját szemükkel látták a repülő csészealjakat. Úgy érezték magukat, mintha repülőtéren lennének. Ezek a csészealjak rendszeresen megjelentek, mint ahogyan az erdő és a mezők fölött a világtó gömbök is, amelyeket a helyi lakosság „tüzes narancsoknak” nevezett el. Külön kell szólni arról, hogy a Molebkába érkezők közérzete élesen romlik. Migrénes fejfájások gyötrik őket, ugrál a vérnyomásuk és a testhőmérsékletük, megdagad a testük.
Molebka ezt az adottságát ki is használja, hiszen rendszeres turista- és terápiás utakat szerveznek az év minden szakában.
A Gyatlov rejtély és furcsaságai
A másik „vérfagyasztó” hely a Gyatlov-hágó, másik nevén a Halottak hegye. Az Urál északi részén, Szverdlov megye és Komiföld határán helyezkedik el. Ehhez a vidékhez több ijesztő és megmagyarázhatatlan történet fűződik. Sokan haltak itt meg rejtélyes, kiderítetlen körülmények között – mondja Timur Ivancov.
Oroszországban sokan emlékeznek még arra a tragédiára, ami 1959 februárjában történt Igor Gyatlov csoportjával. Kilenc turista, miután nem jutott fel a csúcsra sötétedésig, elhatározta, hogy a hegyoldalban töltik az éjszakát. Éjjel a táborhelyen megmagyarázhatatlan esemény játszódott le.
Az egész csoport életét vesztette. A nyomozás megállapította, hogy az éjszaka folyamán a hegymászók, akik hiányosan voltak öltözve, belülről felvágták a sátrakat, kimenekültek a falu felé. Többségük megfagyott, de három hegymászónál bordatörést állapítottak meg. Be volt zúzva a fejük is. Az egyik lánynak kivágták a nyelvét. De: a testeken nem voltak zúzódások. Ráadásul mindegyikük bőre szokatlanul barnássárga volt. Hajuk megőszült, arcukon borzalom tükröződött. A szakértők megállapították, hogy az áldozatuk ruházatánál a radioaktivitás a szokásosnak többszöröse. Akkor erről a dologról igyekeztek hallgatni. Valójában ma sem tudjuk, mi is történt azon az éjszakán.
Íme néhány részlet, az azóta feloldott titkosított anyagok alapján,- már amiknek nem veszett nyoma. A nyomozás iratainak 1959-ben elrendelt „titkos!” minősítését és zárt kezelését 1990-ben részben feloldották.
Igor Gyatlov egy héten belül összeszervez egy kilenc fős csapatot (hét fiatalembert és két nőt), melynek hat tagja még egyetemi hallgató, a további három pedig friss diplomás mérnökember. Ez utóbbiak közül az egyik a helyi Uralmas nehézgépipari gigavállalatnál, a másik kettő pedig a Cseljabinszk-40 fedőnevű, akkoriban zárt városnak minősülő településen (ma: Ozjorszk) dolgozik, és nem akárhol: annál a vállalatnál, amely (a 817-es hadrendi számot viselve) a szovjet hadsereg plutónium-szükségleteinek kielégítéséért felel. Az egyetemtől és a munkahelyektől beszerzik a távolmaradási hozzájárulásokat, az illetékes hatóságoktól az útvonalengedélyt, és hozzájuk csapódik egy profi magashegyi túravezető (a 38 éves Alekszandr
Alekszandrovics Zolotarjov), aki a felkészülés utolsó napjaiban végig a csoporttal van, s aki végül – tizedik emberként beszáll. Január 27-én nekivágnak első céljuk, az Otorten-hegy felé. Szerdán (28-án) reggel azonban Jurij Jefimovics Judin, a harmadéves mérnök-közgazdász-hallgató rosszul lesz; hastáji fájdalmakra panaszkodik, valamint hőemelkedése is van. A csoport nem akar semmit sem kockáztatni, ezért Jurijt visszafordítják az alig húsz kilométerre található Vizsajba, ahol biztosított az orvosi ellátás.
A Gyatlov rejtély és furcsaságai
Oroszországban sokan emlékeznek még arra a tragédiára, ami 1959 februárjában történt Igor Gyatlov csoportjával. Kilenc turista, miután nem jutott fel a csúcsra sötétedésig, elhatározta, hogy a hegyoldalban töltik az éjszakát. Éjjel a táborhelyen megmagyarázhatatlan esemény játszódott le.
Az egész csoport életét vesztette. A nyomozás megállapította, hogy az éjszaka folyamán a hegymászók, akik hiányosan voltak öltözve, belülről felvágták a sátrakat, kimenekültek a falu felé. Többségük megfagyott, de három hegymászónál bordatörést állapítottak meg. Be volt zúzva a fejük is. Az egyik lánynak kivágták a nyelvét. De: a testeken nem voltak zúzódások. Ráadásul mindegyikük bőre szokatlanul barnássárga volt. Hajuk megőszült, arcukon borzalom tükröződött. A szakértők megállapították, hogy az áldozatuk ruházatánál a radioaktivitás a szokásosnak többszöröse. Akkor erről a dologról igyekeztek hallgatni. Valójában ma sem tudjuk, mi is történt azon az éjszakán.
Íme néhány részlet, az azóta feloldott titkosított anyagok alapján,- már amiknek nem veszett nyoma. A nyomozás iratainak 1959-ben elrendelt „titkos!” minősítését és zárt kezelését 1990-ben részben feloldották.
Igor Gyatlov egy héten belül összeszervez egy kilenc fős csapatot (hét fiatalembert és két nőt), melynek hat tagja még egyetemi hallgató, a további három pedig friss diplomás mérnökember. Ez utóbbiak közül az egyik a helyi Uralmas nehézgépipari gigavállalatnál, a másik kettő pedig a Cseljabinszk-40 fedőnevű, akkoriban zárt városnak minősülő településen (ma: Ozjorszk) dolgozik, és nem akárhol: annál a vállalatnál, amely (a 817-es hadrendi számot viselve) a szovjet hadsereg plutónium-szükségleteinek kielégítéséért felel. Az egyetemtől és a munkahelyektől beszerzik a távolmaradási hozzájárulásokat, az illetékes hatóságoktól az útvonalengedélyt, és hozzájuk csapódik egy profi magashegyi túravezető (a 38 éves Alekszandr
A társaság vasárnap, február elsején délután tábort ver egy hegyoldalban (1.080 méteres tengerszint feletti magasságban), mégpedig egy olyan helyen, amelyet a terület őslakosai (vogulok vagy manysik) a saját nyelvükön Halálhegynek neveznek. Fát gyűjtenek, tüzet gyújtanak, konzerveket melegítenek, körülbelül hét órakor megvacsoráznak, jó a hangulat. A fáradtabbak nagyjából kilenc óra felé hálózsákjaikba bújnak, a kitartóbbak még hoznak egy kis tűzrevalót a közeli erdőből, -20 fok körül van. Ami ezután történ azt csak találgatni lehet, hír nem érkezik felőlük.
Február 19-én a milícia, a hadsereg, a hegyimentők, valamint több száz önkéntes ered az eltűntek nyomába, az időközben meggyógyult Jurij Jefimovics Judin útmutatásai alapján.Február 22-én már a légierőt is bevetik: az alacsonyan szálló felderítőgépek és helikopterek az utolsó táborhely nyomára bukkannak február 26-án. Először a levegőből veszik észre a hóval már félig beborított sátrakat és a tűzhelyek nyomait, majd a földi mentőcsapatok is a helyszínre érnek.
Öt holttestet még aznap megtalálnak, a további négyre csak a tavaszi olvadások után, májusban bukkannak, száz-háromszáz méterre a társaik tetemétől; egy 4 méter mély vízmosásban egymás mellett feküdtek.
Jöjjenek hát a furcsaságok
1.) A nagy közös sátor oldalvászna (ahol a kilenc főből hatan szoktak aludni) belülről volt felvágva, mintha a bent lévők olyan gyorsan akartak volna kijutni, hogy nem volt türelmük (idejük?) a sátor bejáratával bíbelődni.
2.) A holttestek közül kettőn, vagy hármon nem volt lábbeli, hárman – más források szerint négyen -, pedig csak alsóneműt viseltek.
3.) A boncolás megállapította, hogy öten a kihűlés miatt, hárman fizikai sérülések miatt haltak meg, a kilencedik halálok pedig vegyes volt (fizikai trauma + kihűlés).
4.) A fizikai sérülések között is akadnak szokatlanok a két lány közül az egyik, Ljudmilla Alekszandrovna Dubinyina minden bordája eltörött és úgy mozdultak el egyes belső szervei, hogy külsérelmi nyom nem is látszott rajta.
5.) Ljudmilla szája nyitva volt, nyelve teljesen hiányzott. Ezt később azzal magyarázták, hogy a test bomlása ott kezdődött (ő is azok közé tartozott, akiket csak májusban találtak meg).
6.) Zolotarjov, a túravezető holttestét megvizsgálva azt tapasztalták, hogy csak a jobb oldali bordái törtek el, ugyanúgy, mint Ljudmilla esetében. Mindkettőjük ruházata közepesen radioaktívnak bizonyult. Egy forrás tudni véli, hogy a radioaktivitást hat holttest esetében regisztrálták.
7.) Az események időpontjában a Halálhegytől mintegy 50 kilométerre egy másik turistacsoport is táborozott; ők azt nyilatkozták, hogy február elsejéről másodikára virradó éjjelen a Halálhegy fölött furcsa, különböző nagyságú, vöröses-narancssárgás, illetve kékes színű gömböket láttak lebegni, majd ide-oda cikázni.
8.) A történtek rekonstruálása során megállapították, hogy a „meneküléskor” a táborhelytől annyifelé futottak ugyan, ahányan voltak, de később mindannyian találkoztak a közeli erdő szélén, egy hatalmas fenyőfa alatt, körülbelül 900 méterre a sátoroktól. Ugyanitt egy kisebb tűz nyomát is felfedezték.
9.) A fenyőfa ágairól nagyjából 4,5 – 5 méter magasságig le voltak törve a kisebb gallyak, mintha valaki felmászott volna a fára. Négy embernek sebes volt a tenyere és a térde/combja, mintha megpróbálkoztak volna a famászással. A letört gallyak mellesleg ott voltak a fa alatt: nem tüzelték el őket.
10.) Nyikoláj Thibeaux-Brignolle építőmérnök szerethette a karórákat, mert mindjárt kettőt is találtak a csuklóján. Mindkettőnek be volt zúzva az üvege; az egyik óra 08.14-et, a másik 08.39-et mutatott, amikor megállt.
11.) Két hegymászó (Rusztem Vlagyimirovics Szlobogyin és Zinajda Alekszejevna Kolmogorova) kezén apró égésnyomokat és vízhólyagokat találtak – de kormot vagy szenet egy mikronnyit sem.
12.) Rusztem koponyaalapi törést is szenvedett, de Rusztem testét a fenyőfa és a tábor között félúton találták meg, egyméteres puha hórétegen; a környéken se kő, se fa, se semmi. Még csak más személy lábnyoma sem.
13.) A helyszíni beszámolók szerint a február 26-án fellelt öt holttest mindegyikének nagyon furcsa színű, már-már narancssárga volt a bőrszíne, különösen az arcuk és a kézfejük. Ez a szín állítólag egészen a temetésekig kitartott.
14.) Miután a sátrat pánikszerűen, futva elhagyták, s miután az erdőszéli fa alatt összegyűltek és tüzet gyújtottak, körülbelül 20-25 perc elteltével – valami miatt – a teljes csoport megpróbált visszajutni a tőlük nagyjából 900 méterre fekvő eredeti táborhelyre. Ez senkinek sem sikerült; a legközelebb Zinajdának sikerült érnie, akinek a 900-ból 650 métert sikerült megtennie, mielőtt összeesett volna. Mellesleg Zinajda holtteste körül vérnek tűnő nyomokat rögzítettek, amelyek (mint utólag kiderült) nem tőle, és nem is a társaitól származtak. Az elsődleges vércsoportvizsgálat után a bizonyítékot továbbküldték egy moszkvai laborba egy aprólékosabb kontrollra, de a minták valahogy elkallódtak a hosszú úton…
15.) Az eredeti mentőcsoport tagja volt egy szverdlovszki publicista, bizonyos Jurij Jarovoj is, aki – korának egyfajta oknyomozó újságírójaként – belevetette magát a történtek feltérképezésébe. Nyolc évvel az események után írt is belőle egy krimit, ami a „Nehézségek legmagasabb kategóriája” (Высшей категории трудности) címet viselte. A szerző később elmondta, hogy az Újságírószövetség és a Belügyminisztérium cenzorai kétszer is átíratták vele az egészet, mígnem sikerült elfogadtatnia azt. Ami azt illeti, Jarovoj egy titokzatos autóbalesetben vesztette életét feleségével együtt valamikor 1986-ban, s újságírói hagyatékából pont az a két dosszié hiányzott, amelyekbe az incidenssel kapcsolatos magánnyomozásának dokumentumait gyűjtötte.
16.) 1991-ben egy másik újságíró, Anatolij Guscsin engedélyt kap az ügyészségtől, hogy a Djatlov-ügy aktáit áttanulmányozhassa. Nos, Anatolij szerint a szigorúan oldalszámozott dossziék hiányosak voltak: több tucat oldal egyszerűen ki volt tépve, továbbá egy titokzatos borítékmelléklet, amelyre több jelentés is hivatkozik, úgyszintén hiányzott. Anatolij is írt egy könyvet “Az államtitkok ára: kilenc élet” (Цена гостайны – девять жизней) sokat ígérő címmel.
17.) Az elsők között érkezett a helyszínre egy Marija Ivanovna nevű mentős, aki kevéssel halála előtt azt nyilatkozta, hogy a tábor környékén eredetileg tizenegy holttestet találtak, de két órával később, miután a Specnaz-egységek is megérkeztek, már csak kilenc maradt. Ez azt jelenti, hogy Marija eredetileg látta mind a kilenc hullát, de aztán négyet a katonák eltemettek a közeli vízmosásban, s ezeket csak májusban “találják meg” – újra… Hogy a ráadás két hulla ki volt és hová tűnt, nem tudni.
A Medvegyickaja vonulat villámai
2.) A holttestek közül kettőn, vagy hármon nem volt lábbeli, hárman – más források szerint négyen -, pedig csak alsóneműt viseltek.
3.) A boncolás megállapította, hogy öten a kihűlés miatt, hárman fizikai sérülések miatt haltak meg, a kilencedik halálok pedig vegyes volt (fizikai trauma + kihűlés).
4.) A fizikai sérülések között is akadnak szokatlanok a két lány közül az egyik, Ljudmilla Alekszandrovna Dubinyina minden bordája eltörött és úgy mozdultak el egyes belső szervei, hogy külsérelmi nyom nem is látszott rajta.
5.) Ljudmilla szája nyitva volt, nyelve teljesen hiányzott. Ezt később azzal magyarázták, hogy a test bomlása ott kezdődött (ő is azok közé tartozott, akiket csak májusban találtak meg).
6.) Zolotarjov, a túravezető holttestét megvizsgálva azt tapasztalták, hogy csak a jobb oldali bordái törtek el, ugyanúgy, mint Ljudmilla esetében. Mindkettőjük ruházata közepesen radioaktívnak bizonyult. Egy forrás tudni véli, hogy a radioaktivitást hat holttest esetében regisztrálták.
7.) Az események időpontjában a Halálhegytől mintegy 50 kilométerre egy másik turistacsoport is táborozott; ők azt nyilatkozták, hogy február elsejéről másodikára virradó éjjelen a Halálhegy fölött furcsa, különböző nagyságú, vöröses-narancssárgás, illetve kékes színű gömböket láttak lebegni, majd ide-oda cikázni.
8.) A történtek rekonstruálása során megállapították, hogy a „meneküléskor” a táborhelytől annyifelé futottak ugyan, ahányan voltak, de később mindannyian találkoztak a közeli erdő szélén, egy hatalmas fenyőfa alatt, körülbelül 900 méterre a sátoroktól. Ugyanitt egy kisebb tűz nyomát is felfedezték.
9.) A fenyőfa ágairól nagyjából 4,5 – 5 méter magasságig le voltak törve a kisebb gallyak, mintha valaki felmászott volna a fára. Négy embernek sebes volt a tenyere és a térde/combja, mintha megpróbálkoztak volna a famászással. A letört gallyak mellesleg ott voltak a fa alatt: nem tüzelték el őket.
10.) Nyikoláj Thibeaux-Brignolle építőmérnök szerethette a karórákat, mert mindjárt kettőt is találtak a csuklóján. Mindkettőnek be volt zúzva az üvege; az egyik óra 08.14-et, a másik 08.39-et mutatott, amikor megállt.
11.) Két hegymászó (Rusztem Vlagyimirovics Szlobogyin és Zinajda Alekszejevna Kolmogorova) kezén apró égésnyomokat és vízhólyagokat találtak – de kormot vagy szenet egy mikronnyit sem.
12.) Rusztem koponyaalapi törést is szenvedett, de Rusztem testét a fenyőfa és a tábor között félúton találták meg, egyméteres puha hórétegen; a környéken se kő, se fa, se semmi. Még csak más személy lábnyoma sem.
13.) A helyszíni beszámolók szerint a február 26-án fellelt öt holttest mindegyikének nagyon furcsa színű, már-már narancssárga volt a bőrszíne, különösen az arcuk és a kézfejük. Ez a szín állítólag egészen a temetésekig kitartott.
14.) Miután a sátrat pánikszerűen, futva elhagyták, s miután az erdőszéli fa alatt összegyűltek és tüzet gyújtottak, körülbelül 20-25 perc elteltével – valami miatt – a teljes csoport megpróbált visszajutni a tőlük nagyjából 900 méterre fekvő eredeti táborhelyre. Ez senkinek sem sikerült; a legközelebb Zinajdának sikerült érnie, akinek a 900-ból 650 métert sikerült megtennie, mielőtt összeesett volna. Mellesleg Zinajda holtteste körül vérnek tűnő nyomokat rögzítettek, amelyek (mint utólag kiderült) nem tőle, és nem is a társaitól származtak. Az elsődleges vércsoportvizsgálat után a bizonyítékot továbbküldték egy moszkvai laborba egy aprólékosabb kontrollra, de a minták valahogy elkallódtak a hosszú úton…
15.) Az eredeti mentőcsoport tagja volt egy szverdlovszki publicista, bizonyos Jurij Jarovoj is, aki – korának egyfajta oknyomozó újságírójaként – belevetette magát a történtek feltérképezésébe. Nyolc évvel az események után írt is belőle egy krimit, ami a „Nehézségek legmagasabb kategóriája” (Высшей категории трудности) címet viselte. A szerző később elmondta, hogy az Újságírószövetség és a Belügyminisztérium cenzorai kétszer is átíratták vele az egészet, mígnem sikerült elfogadtatnia azt. Ami azt illeti, Jarovoj egy titokzatos autóbalesetben vesztette életét feleségével együtt valamikor 1986-ban, s újságírói hagyatékából pont az a két dosszié hiányzott, amelyekbe az incidenssel kapcsolatos magánnyomozásának dokumentumait gyűjtötte.
16.) 1991-ben egy másik újságíró, Anatolij Guscsin engedélyt kap az ügyészségtől, hogy a Djatlov-ügy aktáit áttanulmányozhassa. Nos, Anatolij szerint a szigorúan oldalszámozott dossziék hiányosak voltak: több tucat oldal egyszerűen ki volt tépve, továbbá egy titokzatos borítékmelléklet, amelyre több jelentés is hivatkozik, úgyszintén hiányzott. Anatolij is írt egy könyvet “Az államtitkok ára: kilenc élet” (Цена гостайны – девять жизней) sokat ígérő címmel.
A Medvegyickaja vonulat villámai
Oroszország legborzalmasabb helyei kategóriájában a bronzérem a Volgográd megyei Zsirnovszki járásban levő Medvegyickaja vonulaté. Ez a hely valósággal vonzza a villámokat. Elképesztő erejű gömbvillámok a mezők fölött, a fákat kettéhasító, a köveken nyomot hagyó villámcsapások – errefelé mindennapi jelenségek. A talaj radioaktivitása erős. Időnként rejtélyes körülmények között elpusztulnak állatok. De Timur Ivancov ismeri ennek a helynek még egy titkát. Ismeretlen eredetű alagút, 10-12 méter szélességű, közel 20 méter mélységben. A helyi lakosok szerint ez vagy a repülő csészealjak bázisa, vagy valamiféle rablóbanda földalatti szállása, ahol kincseket rejtegetnek. A környéken több forrás tör fel: van, amelyiknek kristálytiszta a vize, és olyanok is akadnak, amelyek vize mérgező.
A tudósoknak még ezután kell kideríteniük, mi az oka a geopatogén zónák létezésének, miért összpontosul ezeken a helyeken paranormális jelenségek sokasága. De azt már mindenki maga dönti el, hogy foglalkozik-e ilyen jellegű – meglehetősen extrém – turizmussal, vagy inkább csak megmarad kívülálló szemlélőnek.
Terra Incognita
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése