https://hatartalanvilag.blogspot.hu/ A régmúlt fejlett kultúráinak bizonyítékai - Határtalan Világ

Önismeret

Rejtély

Post Top Ad

Egészen eddig a pontig a legtöbb általunk vizsgált bizonyíték azt a benyomást kelti, hogy ha léteztek is emberek a régmúltban, a kulturális és technológiai eredményeket tekintve meglehetősen primitív szinten álltak. Ezzel kapcsolatban a következő kérdés vetődhet fel. Hogyha az embereknek hosszú időn keresztül volt módja tökéletesíteni képességeiket, akkor miért nem találunk olyan ősi leleteket, amelyek fejlett civilizációra utalnak?

Charles Lyell 1863-ban ennek a kétségnek adott hangot Az ember ősisége (Antiquity of Man) címet viselő könyvében: “a legdurvább fazekasság vagy kőeszközök helyett… kifinomult formákat kellene találnunk, amelyek felülmúlják Phidias vagy Praxiteles mesterműveinek szépségét; eltemetődött vasútvonalakat, vagy elektromos távírókat, amelyekből napjaink kiemelkedő mérnökei értékelhető tapasztalatokat szerezhetnének; olyan csillagászati eszközöket, mikroszkópokat, amelyek fejlettebb felépítésűek, mint bármi, amit Európában ismernek – valamint a művészet és a tudomány egyéb tökéletességeinek jeleire kellene bukkannunk.” A következő oldalakon leírt jelentések ugyan nem érik el ezt a szintet, ám az említett tárgyak némelyike meglepő teljesítőképességre utal.

Némelyik tárgy nem csak határozottan fejlettebb mint a kőeszközök, hanem sok közülük olyan geológiai összefüggésben jelenik meg, amely sokkal régebbi az eddig megfigyelteknél.

Az ilyen különleges bizonyítékokról szóló jelentések – néhány kivételtől eltekintve – nem tudományos forrásokból származnak. Mivel a hagyományos természettudományi múzeumok nem őrizték meg őket, magukat a tárgyakat gyakran lehetetlen fellelni.

Mi magunk sem tudjuk biztosan megítélni, hogy mekkora fontosságot tulajdoníthatunk e nagymértékben rendellenes bizonyítékoknak. A teljesség kedvéért és a további tanulmányozás bátorítása érdekében mégis belefoglaljuk e könyvbe.

Ebben a fejezetben csupán kóstolót adtunk a témában megjelent és elérhető anyagról. Mivel számolnunk kell a nagymértékben rendellenes felfedezésekről szóló jelentések hiányosságaival és a megőrzés ritkaságával, valószínű, hogy a jelenleg létező jelentések csupán parányi töredékét képezik az elmúlt századokban tett ilyen típusú felfedezések összességének.


Leletek Aix-En Provence-ból, Franciaországból

Mineralógia című könyvében Count Bournon megemlít egy érdekes felfedezést, amelyet francia munkások tettek a tizennyolcadik század második felében. A felfedezés részleteiről szóló leírásában Bournon ezt írta: “Az 1786, 1787 és 1788-as évben Aix-en-Provence-ban, Franciaországban végzett munkálatok során követ fejtettek a Bírósági Palota nagyszabású felújításához. A mészkőnek mélyszürke színe volt, olyan típusú, ami a bányából kikerülve porhanyós, de levegő hatására megkeményedik. A rétegeket többé-kevésbé mésztartalmú, agyaggal kevert homokrétegek választották el egymástól. A feldolgozás elején nem jelent meg semmilyen idegen test, amikor azonban a munkások eltávolították az első tíz réteget, meglepődve látták, hogy a tizenegyedik réteg eltávolításakor – úgy negyven vagy ötven láb mélységben* – a réteg belső része kagylókkal van borítva. Eltávolították a réteg köveit, és eltakarították a tizenegyedik réteget a tizenkettediktől elválasztó agyagos homokréteget. Félig megmunkált oszlopdarabokat találtak, amelyeknek az anyaga nagyon hasonlított a bánya köveire. Ezen kívül pénzérméket, kalapácsnyeleket és más eszközöket is találtak, valamint faeszközök darabjait. Legjobban egy tábla keltette fel az érdeklődésüket, amely egy hüvelyk vastag és hét vagy nyolc láb hosszú volt. Darabokra volt törve, melyek közül egy sem hiányzott. Össze lehetett illeszteni őket, így megkapták a tábla eredeti formáját, ami pontosan ugyanolyan volt, mint azok, amelyeket a kőművesek és a bányászok használnak: ugyanolyan megviselt volt, hullámos és lekerekített szélekkel.”

Count Bournon a leírás folytatásában ezt mondja: “Azok a kövek, melyek teljesen vagy részben kidolgozottak voltak, egyáltalán nem változtatták meg az anyagukat, a tábla, az eszközök és a faeszközök darabjai viszont nagyon finom, szépen színezett acháttá változtak. Továbbá – ötvenöt láb mélyen – emberi kéztől származó munkanyomokat is találtunk itt, amit tizenegy réteg zárt, érintetlen mészkő fedett be: minden dolog arra utalt és azt bizonyította, hogy ezt a munkát a helyszínen végezték el, ahol a nyomok voltak. Az ember jelenléte megelőzte a kő képződését, és mivel nagyon valószínű, hogy a civilizáció olyan szintjét érték el, ahol a művészetek már ismertek voltak számukra, megmunkálták a követ és oszlopokat formáltak belőle.”

Ezek a sorok 1820-ban jelentek meg az American Journal of Science-ben: ma azonban nagyon valószínűtlen, hogy ilyen riportot találnánk egy tudományos újságban. A tudósok egyszerűen nem veszik komolyan az ilyen felfedezéseket.

Betűk egy philadelphiai márványtömbben

1830-ban, egy Philadelphiától tizenkét mérföldnyire északnyugatra fekvő bányában betűszerű alakokat találtak egy tömör márványtömbben. A márványtömböt 60-70 láb mélyről vették ki. Ezt is az American Journal of Science jelentette, 1831-ben. A bányászok eltávolították a gneisz, csillámpala, hornblende, talk és egyszerű agyagpala rétegeket, mielőtt ahhoz a réteghez jutottak volna, amelyből a betűszerű formákat tartalmazó tömböt kivágták.

Miközben a tömböt fűrészelték, a munkások véletlenül egy derékszögű bemetszést vettek észre, ami körülbelül 1,5 hüvelyk széles és 0,625 hüvelyk magas volt, és két kiemelkedő formát alkotott. Számos tiszteletreméltó úriembert hívtak a helyszínre a közeli Norristownból és Pennsylvaniából, hogy megvizsgálják a tárgyat. Nehéz a betűk formáját természetes fizikai képződményeknek értelmezni. Ez arra utal, hogy a betűket intelligens emberek készítették a régmúltban.

Szög Skóciában, devonkori homokkőben

Sir David Brewster 1844-ben jelentette, hogy egy szöget találtak a Kingoodie-bányában (Mylnfield, Skócia), szilárdan beágyazódva az egyik homokkő-tömbbe. Dr. A. W. Medd a Brit Geológiai Szolgálat tagja 1985-ben írta meg nekünk, hogy ennek a homokkőnek a korát “régebbi vörös homokkő-kor”-nak nevezik (devon kori, ami azt jelenti, hogy a kora 360 és 408 millió év közötti). Brewster híres skót fizikus volt. Ő alapította meg a Tudomány Fejlődését Szolgáló Brit Társaságot, és az optika területén tett fontos felfedezéseket.

A Tudomány Fejlődését Szolgáló Brit Társaság számára adott jelentésében Brewster azt állította: “A kingoodi bányában a kő egy kemény és egy lágy, agyagos szubsztancia rétegeinek váltakozásából áll, amit úgy hívnak, hogy “till” (agyagból, homokból, kavicsból és kövekből álló rétegezetlen glaciális hordalék). A váltakozó kőrétegek vastagsága 6 hüvelyktől egészen 6 lábnyi vastagságig terjed. Az a bizonyos tömb, amelyben a szöget találták, kilenc hüvelyk vastag volt, és miközben a megmunkálhatóság érdekében próbálták megtisztítani a tömböt, a szög hegyét mintegy fél hüvelyknyire (1,2 cm-re) a “till”-be hatolva (meglehetősen rozsdamart állapotban) találták meg. A szög többi része a kő felszínén feküdt egy hüvelyk hosszúságban, a fej pedig be volt nyomódva a kő testébe.” Az a tény, hogy a szög feje bele volt temetve a homokkő-tömbbe, teljesen kizárja annak a lehetőségét, hogy a szöget kibányászás után verték volna bele.

Aranyfonal Angliában, széntartalmú kőben

Egy érdekes riport jelent meg 1844. június 22-én a londoni Times-ban: “Néhány nappal ezelőtt, miközben néhány munkásember egy sziklát bányászott ki a Tweed-től negyed mérföldnyire, nagyjából a Rutherford malom alatt, egy aranyfonalat fedeztek fel a kőbe ágyazódva, nyolc láb mélységben.” Dr. A. W. Medd, a Brit Geológiai Szolgálat munkatársa 1985-ben azt írta nekünk, hogy ez a kő a korai széntartalmú kőzetek korából való (vagyis 320 és 360 millió év közötti).

A massachusetts-i Dorchesterben, prekambrium korú kőben talált fémváza

A következő riport “Egy elmúlt kor maradványai” címmel jelent meg a Scientific American magazinban (1852. június 5.): “Néhány nappal ezelőtt hatalmas robbantást végeztek egy sziklában a Meeting House Hill-nél, Dorchesterben, nem messze Mr. Hall tiszteletes gyülekezeti házától. A robbantás hatalmas mennyiségű követ vetett a felszínre, a darabok között volt tonnányi méretű is, a töredékek minden irányba szétszóródtak. Ezek között találtak egy két részre tört fémedényt, amit a robbanás repesztett szét. A két rész összeillesztve egy harang alakú edényt formált, amely 4,5 hüvelyk magas, 6,5 hüvelyk széles az alapjánál, 2,5 hüvelyk a tetejénél, a vastagsága pedig körülbelül egynyolcad hüvelyk. Az edény teste színében a cinkre emlékeztet, vagy egy kevert fémre, melynek jórésze ezüst. Az oldalán hat virágcsokor van, gyönyörűen kirakva tiszta ezüsttel, az edény alsó részénél pedig egy szőlő vagy egy koszorú található, szintén ezüsttel kirakva. A megmunkálás, a minta bevésése és a berakás míves gonddal van elkészítve, egy ügyes szakember művészi munkájának köszönhetően. A különös és ismeretlen edényt a föld alól tizenöt lábnyi mélységből robbantották ki, tömör kavicsos kőzetből. Jelenleg Mr. John Kettell tulajdonában van. Dr. J.V.C. Smith, aki nemrég utazott keletre, sok száz érdekes háztartási eszközt vizsgált már meg, rajzokat is készített róluk, de sosem látott még semmit, ami ehhez hasonlítana. Hozott egy pontos térbeli rajzot az edényről, ami tudományosan használható. Nincs kétség afelől, hogy ez az érdekesség egy kőből robbant ki, ahogy fentebb elmondtuk; de meg tudja-e vajon mondani nekünk Agassiz professzor és a többi tudós, hogyan került oda? Érdemes lenne tovább vizsgálni az anyagot, mivel az eset során nem történt csalás.”

A Scientific American szerkesztői ironikusan megjegyezték: “A fentiek a bostoni Transcript-ből származnak, és kíváncsiak vagyunk rá, hogy miért feltételezi a Transcript, hogy Agassiz professzor alkalmasabb arra, hogy megfejtse, hogyan került oda a váza, mint John Doyle, a patkolókovács. Ez nem zoológiai, botanikai vagy a geológiai probléma, hanem egy olyan kérdés, ami az ősi fémvázával áll kapcsolatban, melyet talán Tuba Káin, Dorchester első lakosa készített.”

Az Egyesült Államok Geológiai Szolgálatának jelenlegi térképe szerint a Boston-Dorchester környéki tömör, kavicsos kőzet – amelyet most Roxbury-konglomerátumnak hívnak – prekambrium korú, közel 600 millió éves. A jelenleg elfogadott számítások szerint bolygónkon az élet a prekambrium alatt kezdett kialakulni. A dorchester-i edény képében azonban olyan bizonyítékunk van, amely vidéki fémművesség jelenlétére utal Észak-Amerikában, több mint 600 millió évvel Lee Erikson előtt.

Egy harmadkori mészkőgolyó Laon-ból, Franciaországból

A The Geologist 1862 áprilisi száma közölte Maximilien Melleville, a francia Laon-i Akadémiai Társaság elnökének érdekes beszámolóját angolra fordítva. Ebben a beszámolóban Melleville egy gömbölyű mészkő-labdát írt le, amelyet Laon közelében, egy ó-harmadkori lignittelepben, 75 méterrel a felszín alatt találtak.

A lignit viszonylag puha, barna szén. Montaigu-ban a lignittelepek egy hegy lábánál fekszenek, ahol vízszintes aknák segítségével bányásznak. A főakna 600 méter mélyen hatolt a lignitrétegbe.

1861 augusztusában a munkások, akik az akna legalján ástak, 255 lábnyira a hegy felszíne alatt egy kerek tárgyat pillantottak meg, amely elmozdult a feltárt réteg tetejéről. A tárgy 6 cm átmérőjű volt és 310 grammot nyomott.

Melleville ezt mondta: “Pontosan megnézték, hogy a rétegben hol helyezkedett el, és meg tudták mondani, hogy nem a lignit belsejéből került elő, hanem az érintkezési pontja a bánya tetejébe volt beágyazódva, ahol otthagyta bemélyedt lenyomatát.” A munkások elvitték a mészkő-labdát Dr. Lejeune-nek, aki Melleville-t értesítette.

Melleville aztán azt mondta: “Jóval a felfedezés előtt a bánya munkásai elmondták, hogy sokszor találtak megkövült fadarabokat, melyek… emberi munka nyomait viselték. Most már nagyon sajnálom, hogy nem kértem, hogy hadd nézzem meg ezeket, de mindeddig nem hittem ilyen tények létezésében.”

Melleville szerint egyáltalán nem valószínű, hogy a mészkő-labda csalás eredménye lenne: “Magasságának négyötödéig fekete bitumenes szín hatja át, amely a csúcs felé haladva sárga körgyűrűben folytatódik. Ez minden bizonnyal a lignittel való kapcsolatából származik, amelybe oly hosszú ideig be volt ágyazódva. Azonban a felső rész, ami a réteg külső részével állt kapcsolatban, éppen ellenkező módon megtartotta természetes színét – a mészkő tompa fehérjét… A megtalált követ illetően biztosíthatom, hogy tökéletesen érintetlen volt, és ezen a helyen nyoma sincs semmiféle korábbi bányászatnak. A kőbánya teteje ezen a helyen ugyanolyan érintetlen volt, és látható, hogy semmilyen más repedés vagy üreg sem csatlakozik ide, ami miatt feltételezhető lenne, hogy a gömb föntről esett le.”

A mészkő-tárgy emberi készítését illetően Melleville óvatosan nyilatkozott. Ezt írta: “egy tényből, még ha oly megalapozott is, nem próbálom azt a végleges következtetést levonni, hogy az ember egyidős a Párizsi-medence lignitjével… Az egyetlen vágyam, amikor megírom ezt az emlékeztetőt, hogy közhírré tegyem ezt az érdekes és meglepő felfedezést… anélkül, hogy bármiféle magyarázatot fűznék hozzá. Beérem annyival, hogy átadom a tudománynak, és inkább várok, mielőtt véleményt formálnék ebben a tekintetben. További felfedezésekre várok, hogy tisztázzák a Montaigu-i lelet értékét.”

A Geologist szerkesztője ezt írta: ” Bölcsnek találjuk döntését, hogy habozik az ember korát a Párizsi-medence alsó harmadidőszakára keltezni, anélkül, hogy további meggyőző bizonyítok lennének erre.” 1883-ban Gabriel de Mortillet azt feltételezte, hogy egy darab fehér mészkő görgött a bejövő harmadkori tengerek hullámai között, és miután legömbölyödött, ott maradt, ahol most találták.

Ez azonban nem tűnik valószínű magyarázatnak. Először is a labdának olyan alakja van, amely nem hullámok munkájára utal. Melleville ezt jelentette: “Három nagy, élesszögű ütésnyom szintén arra utal, hogy a gömb a munka során egy kőtömbbel volt összekapcsolódva, amiből készítették, és csak később, az elkészülése után választották el egyetlen nagy ütéssel.” Ha a hullám munkáját fogadjuk el, mint a tárgy általános gömbölyűségének magyarázatát, akkor e hullámtevékenységnek a Melleville által leírt éles szögű nyomokat is lágyítania kellett volna. Továbbá valószínű, hogy a hullámok hosszan tartó erejének hatására egy mészkődarab szétesett volna.

De Mortillet azt állította, hogy a labdát korai eocén rétegben találták. Ha ember csinálta ezt a golyót, akkor ezeknek az embereknek 45-55 millió évvel ezelőtt kellett élniük Franciaországban. Akik ragaszkodnak az általános evolúciós nézetekhez, azok számára ez különlegesnek tűnhet, viszont összhangban áll az e könyvben említett leletekkel.

Tárgyak egy kútból Illinoisban

William E. Dubois, a Smithsoni Intézet munkatársa 1871-ben számos ember által készített tárgyat jelentett, melyeket Illinois állam mélyebb rétegeiben találtak. Az első tárgy a Marshall megyéből, Lawn Ridge-ből származó vörösréz érmének látszó tárgy volt. J. W. Moffit a Smithsoni Intézetnek írt levelében azt állítja, hogy 1870 augusztusában “közönséges földfúrót” használva kutat fúrt. Amikor Moffit 125 lábnyi mélységből felhúzta a földfúrót, akkor felfedezett egy érmeszerű tárgyat a “fúrón”.

Miközben a 125 láb mélységig eljutott, Moffit a következő rétegeken ment keresztül: 3 lábnyi talaj, 10 lábnyi sárga agyag, 44 láb kék agyag, 4 láb agyag, homok és kavicshordalék, 19 láb bíbor agyag, 10 láb barna kemény altalaj, 8,5 láb zöld agyag, 2 láb humusz, 2,5 láb sárga agyag, 2 láb sárga kemény altalaj, és 20,5 láb kevert agyag.

1881-ben A. Winchell szintén beszámolt az érmeszerű tárgyról. Winchell egy W. H. Wilmot-tól származó levélből idézett, aki felsorolta a rétegeket, kicsit eltérve Moffit sorrendjétől. Wilmot azt állította, hogy az érmeszerű tárgyat 114 láb mélységben fedezték fel a kútban, nem pedig 125 láb mélységben.

A Winchell által megadott rétegsorrendet használva az Illinois Állami Geológiai Szolgálat megbecsülte a 114 láb mélyen fekvő üledékek korát. A yarmouth-i interglaciális (jégkorszakok közötti) üledék korát valahol a 200 000 és 400 000 évvel ezelőtti időszak között állapították meg.

W. E. Dubois azt mondta, hogy a látszólagos érme alakja “sokszögű, mely a kerekhez közelít”, elnagyolt figurákat ábrázol, két oldalán pedig vésetek láthatók. A vésetek nyelvét Dubois nem ismerte fel, és ez az érmeszerű dolog minden más ismert érmétől különbözött.

Dubois azt a következtetést vonta le, hogy az érmét gépesített műhelyben készítették. A vastagság egyenletességének láttán azt mondta, hogy “az érme bizonyára egy hengermalmon ment át, és ha az ősi indiánoknak volt ilyen szerkezete, akkor minden bizonnyal történelem előttinek kell lennie.” Dubois továbbá azt is kijelentette, hogy az érmét minden bizonnyal ollóval vagy vésővel vágták ki, az éles széleket pedig lereszelték.

A fentebb leírt érmeféle egy olyan civilizáció létezésére utal, amely legalább 200 000 évvel ezelőtt létezett Észak-Amerikában. Olyan lényekről, akik elég intelligensek ahhoz, hogy érméket készítsenek és használjanak (Homo sapiens sapiens), manapság általában nem gondoljuk, hogy 100 000 évnél régebben éltek volna. Az általános nézetek szerint fémérméket először Kis-Ázsiában használtak, az i.e. nyolcadik században.

Moffit arról is beszámolt, hogy más leleteket is találtak Illinoisban, a közeli Whiteside megyében. 120 láb mélyen a munkások felfedeztek egy “nagy vörösréz gyűrűt vagy karikát, azokhoz hasonlót, melyeket ma is használnak a hajóárbocokon… Egy olyan tárgyat is találtak, ami egy hajóhorgonyhoz hasonlított.” Mr. Moffin hozzátette: “Sok maradványt találtak kisebb mélységekben. Vasból készült lándzsa alakú fejszét, melyre 40 láb mélyen bukkantak, agyagba ágyazódva; sokhelyütt kősípokat és kerámiát ástak elő 10 és 50 láb között váltakozó mélységekből.” 1984 szeptemberében az Illinois Állami Geológiai Szolgálata megírta nekünk, hogy a Whiteside megyei, 120 láb mélységű üledékek kora nagyon változó. Néhol 120 láb mélyen 50 000 éves üledékek bukkannak fel, míg más helyeken felszín alatti, 410 millió éves szilur alapkőzetre lelhetünk.

Idaho: agyagfigura Nampából

Egy kis agyagból formált emberi alakot találtak 1889-ben Nampában, Idahoban. Az alakocska 300 láb mélységből, egy kútból került elő. 1912-ben G. F. Wright azt írta: “A kútról készült feljegyzések azt mutatják, hogy mielőtt elértek azt a réteget, amiből a kis szobrot felhozták, először áthatoltak 50 lábnyi talajon, aztán 15 lábnyi bazalton, majd váltakozó agyag és futóhomok rétegeken mentek keresztül… egészen 300 láb mélységig, ahonnan a homokszivattyú számos agyaggolyót hozott föl, amelyek közül néhány több mint két hüvelyk átmérőjű volt, sűrűn bevonva vasoxiddal. E réteg alsóbb részeiben betemetődött földfelszínre utaló bizonyítékokat találták, amelyeket egy kis felgyülemlett növényi humusz fedett. Erről a pontról hozták fel a kérdéses alakot is, 320 láb mélységből. Néhány lábbal lejjebb homokkőhöz értek.”

Ami a szobrocskát illeti, Wright megjegyezte: “A kérdéses alak ugyanabból az anyagból készült mint az említett agyaggolyók és körülbelül másfél hüvelyk hosszú volt. Figyelemre méltó az emberi forma tökéletes ábrázolása is… Ez egy női alak, és életszerű vonásokkal rendelkezett azokon a helyeken, ahol már be volt fejezve, így a művészet bármely klasszikus központjának díszére válna.”

“A tárgyat megmutattam F. W. Putman professzornak – írta Wright – aki rögtön felhívta a figyelmemet a felszínen lévő vasberakás jellegére, ami arra utal, hogy ez egy meglehetősen ősi maradvány. A védett helyeken száraz vörös vasoxid-foltok vannak, amik nem alakulhattak volna ki egy csalással megmunkált tárgyon. Amikor 1890-ben meglátogattam ezt a helyet, különleges figyelmet szenteltem arra, hogy összehasonlítsam az alak oxid-elszíneződését azzal, amit a kútból előkerült törmelékek közötti agyaggolyón találtunk, s ez azt bizonyította, hogy a lehető legnagyobb megegyezést mutatják. Az igazoló összehasonlítások a bizonyítékokat teljesen kielégítőnek mutatták, amit a felfedező csoportok észrevételei is igazoltak. Mindezt megerősítette Mr. G. M. Cumming Bostonból (az Oregon Short Line Railroad egyik osztályának felügyelője, aki az összes csoportot ismerte, s egy-két nappal a felfedezés után a helyszínen is járt), aki a felfedezést minden kétséget kizáróan hitelesnek tartotta. E bizonyítékok mellett meg kell említenünk a tárgy más, embertől származó maradványokhoz való hasonlóságát, melyeket a Csendes-óceán partján, lávaréteg alatt találtak. Az ember nem tud mást tenni, csak megdöbbenni azon, hogy mennyire hasonlít ez a szobrocska számos ‘aurignac-i alakhoz’, melyeket Franciaország, Belgium és Morvaország történelem előtti barlangjaiban találtak. Különösen meghökkentő a Laugerie-Basse-ból származó ‘Venus impudica’-hoz való hasonlóság.” A nampai alak a Willendorfi Vénuszra is emlékeztet, amelyet 30 000 évesnek tartanak.

Wright megvizsgálta a furatot, hogy nem lehetséges-e, hogy az alak egy felsőbb szintről csúszott le. Azt állította: “Válaszul az ellenvetésekre, részletesebb információkat közlünk. A kút átmérője hat hüvelyk volt, amit csövekkel raktak ki. Ezek kemény vasból készültek, és a kút tetejétől kezdve vezették lefelé és csavarozták össze egyiket a másik után, ahogy a folyamat haladt. Így lehetetlen volt, hogy oldalról bármi bekerüljön. Miután átjutottak a felszínhez közeli láva-rétegeken, a fúrót már nem használták, de a csövet tovább vezették, és a benne felgyűlt anyagot időről-időre homokszivattyúval szedték ki.”

Az Egyesült Államok Geológiai Szolgálata érdeklődésünkre azt válaszolta egy levélben, hogy a 300 láb mélységben fekvő agyagréteg “a Glenns Ferry Formációból való, a felső Idaho Formációcsoportból, amit általában pliocén-pleisztocén korúnak tekintenek.” A Glenns Ferry feletti bazalt- formációt középső pleisztocén korúnak tartják.

A Homo sapiens sapiensen kívül nem ismerünk olyan hominidát, aki olyan művészeti alkotásokat készített, mint a nampai alak. A bizonyíték ezért arra utal, hogy modern típusú emberek éltek Amerikában körülbelül kétmillió évvel ezelőtt, a pliocén és a pleisztocén korszakok határán.

Hogy a nampai alak igencsak ellentmond az evolúciós elméletnek, azt W. H. Holmes, a Smithsoni Intézet tagja is észrevette. 1919-ben Holmes Az amerikai őslakosok régiségének kézikönyve (Handbook of Aboriginal American Antiquites) c. művében a következőket írta: “Emmons szerint az a formáció, amiben ez a szivattyú működött, a késői harmadkorból vagy a korai negyedkorból való. Egy jól megformált emberi figura előfordulásának látszólagos lehetősége ezekben a nagyon ősi rétegekben súlyos kétségeket ébreszt hitelességét illetően. Érdemes megfigyelni, hogy a tárgy kora – feltéve, hogy hiteles – egyezik a kezdetleges emberével, akinek csontjait Dubois fedezte fel 1892-ben Jáván, a késői harmadkorból vagy a korai negyedkorból származó formációkban.”

Itt újra azt látjuk, hogy a jávai ember felfedezését – ami maga is kérdéses – újra arra használják, hogy elutasítsák az arra utaló bizonyítékokat, hogy modern képességekkel bíró emberek léteztek nagyon ősi időkben. Az evolúciós hipotézis láthatóan olyan privilégiummal bír, hogy minden olyan bizonyítékot, ami ellentétben áll vele, automatikusan elutasítanak. Bár Holmes kétségbe vonta, hogy azok a lények, amelyek képesek voltak arra, hogy elkészítsék a nampai figurát, ugyanabban az időben létezhettek mint a primitív jávai majomember, mi azt látjuk manapság, hogy a technológiai fejlettség különböző szintjein álló emberek Afrikában együtt létezhetnek a gorillákkal és a csimpánzokkal.

Holmes ennél is tovább ment és azt mondta: “A kaliforniai aranytartalmú kavicshordalék-leletekhez hasonlóan, igazi értékét tekintve, ez a példány is az amerikai neolitikum kultúra őstörténetét támasztja alá, olyannyira, hogy haboznunk kell, hogy elfogadjuk-e további megerősítés nélkül. Még ha felszínre is hozták – ahogyan a jelentésben áll -, akkor is fennáll annak a lehetősége, hogy ez nem a láva alatti réteg eredeti tartalma. Nem lehetetlen, hogy egy ilyen jellemzőkkel rendelkező tárgy a felszínről egy olyan vízfolyamon vagy hasadékon át került oda, ami áttörte a lávarétegeket, és földalatti vizek segítségével csuszamló futóhomok szállította arra helyre, amelyet a fúró érintett.” Érdekes tapasztalatokat szerezhetünk, ha megnézzük, hogy milyen messzire elmegy egy olyan tudós mint Holmes, annak érdekében, hogy megmagyarázzon egy olyan leletet, ami nem tetszik neki. Azonban észben kell tartanunk, hogy ezzel a módszerrel bármilyen más bizonyítékot – beleértve az evolúciós teória alátámasztását szolgáló jelenlegi leleteket – szintén lehetne másképpen magyarázni.

A feltételezés egyik indokát, mely szerint a nampai alakot indiánok készítették a közelmúltban, majd valahogy utat törve magának, lecsúszott a felszínről, valahol Holmes eme állításában lehet megtalálni: “Figyelemreméltó azonban, hogy akár nyugaton, a pacifikus lejtőn, akár délen, a Puebló térségben, nehéz olyan emberi alakot formázó művészeti alkotást találni, amely művészi értékét és jellegzetességeit tekintve hasonlítana e figurára.”

Aranylánc karbonkori szénben Morrisonville-ben, Illinoisban

1891 június 11-én a The Morrisonville Times ezt közölte: “Érdekes leletet hozott napvilágra Mrs. S. W. Culp múlt kedden reggel. Amikor egy darab szenet tört össze, hogy a szenesvödörbe tegye, a tömb szétesett, és körkörös alakban beágyazódva egy tíz hüvelyk hosszúságú kis aranyláncot vett észre benne, amely nagyon ősi és szokatlan megmunkálásról árulkodott. Mrs. Culp először azt gondolta, hogy a lánc véletlenül esett bele a szénbe. Ahogy azonban alányúlt, hogy felemelje, rögtön látszott, hogy ez tévedés, ugyanis amikor a széntömb szétesett, szinte pont a közepénél vált ketté, s a lánc – melynek végei, a lánc kör alakú elrendeződése miatt, egymáshoz közel helyezkedtek el -, a tömb kettéválásával középen meglazult, miközben mind a két vége a szénhez rögzítve maradt. Jó feladvány ez a régészet azon tanulói számára, akik szeretik tornáztatni az agyukat a föld geológiai szerkezetével kapcsolatban. A széndarab, amiből a lánc előkerült, a Taylorville- vagy a Pana-bányákból (Dél-Illinois) származott, és az embernek szinte elakad a lélegzete a rejtelmes érzésektől, amikor végiggondolja, hány hosszú korszakon át alakította a föld a rétegeket rétegek után, amelyek elrejtették az aranyláncszemeket. A lánc nyolckarátos arany, súlya körülbelül tizenkét gramm.”

Egy levelében, amit Ron Calais-hoz írt, Mrs. Vernon W. Lauer – aki jelenleg a The Morrisonville Times szerkesztője – kijelentette: “Mr. Culp a Times szerkesztője és kiadója volt 1891-ben. Mrs. Culp, aki a felfedezést tette, Taylorville-be költözött férje halála után – újra férjhez ment, s 1958. február 3-án hunyt el.” Calais azt mondta a kutatóasszisztensünknek, Stephen Bernath-nak, hogy tudomása szerint a láncot Mrs. Culp halála után az egyik rokonának adták, de Calais nem akadt nyomára.

Illinois Állam Geológiai Szolgálata azt mondta, hogy a szén, amiben az aranyláncot találták, 260-320 millió éves. E lelet felveti annak a lehetőségét, hogy Észak-Amerikában ebben az időben fejlett kultúrájú emberek éltek.

Karcolt kő a Lehigh szénbányából a Webster melletti Iowában

Nebraska állam Omaha városában a Daily News 1897 április 2-i kiadása egy cikket közölt “Vésett kő egy bánya mélyén” címmel, amely leírt egy tárgyat, amit Iowában, Webster City közelében, egy bányában találtak. A cikk így szólt: “Ma munka közben a Lehigh-i szénbányában 130 láb mélységben egy bányász egy kődarabot fedezett fel, amely rejtélyesnek tűnt számára, s nem tudta mire vélni a jelenlétét egy szénbánya alján. A kő sötétszürke színű, nagyjából két láb hosszú, egy láb széles, vastagsága pedig négy láb. A nagyon kemény kő felszínén vonalakat húztak olyan szögben, hogy azok tökéletes rombuszokat alkotnak. Minden rombusz közepén egy jóarcú öregember arcképe található, akinek egy furcsa bemetszés van a homlokán, ami minden képen megjelenik. Mindegyik kép rendkívüli módon hasonlít egymásra. Kettő kivételével minden arc jobbra néz. A felmerülő kérdésre, hogy a kő hogyan került ebbe a helyzetbe – a homokkőréteg alá, 130 láb mélységbe – a bányászok meg sem próbálnak válaszolni. Biztosak benne, hogy ott, ahol a követ találták, még soha senki nem bolygatta meg a földet.” Az Iowa Állam Történeti Intézetéhez és az Iowai Egyetem Régészeti Irodájához intézett kérdések semmi újat nem hoztak napvilágra. A lehigh-i szén feltehetően a karbonkorból származik.

Vaskehely az oklahomai szénbányából

1949. január 10-én Robert Nordling egy vaskehelyről készült fényképet küldött Frank L. Marshnak, a Michigan államban lévő Berrien Springs egyetemére, az Andrews University-be. Nordling azt írta: “Meglátogattam egy barátom múzeumát Észak-Missouriban. Az ő érdekességei között szerepelt az a vascsésze, amelyet a mellékelt fotón láthat.”

Ebben a magánmúzeumban a vaskelyhet a következő, eskü alatt tett nyilatkozattal együtt állították ki, amelyet Frank J. Kenwood tett Sulphur Springsben, Arkansas államban, 1948. november 27-én: “Miközben az oklahomai Thomas városban a Municipal Electric Plantnél dolgoztam 1912-ben, egy jókora méretű szilárd széndarab került a kezembe, amely túl nagy volt ahhoz, hogy használni tudjam. Egy kőtörő kalapáccsal szétvertem. Ez a vaskehely esett ki a közepéből, otthagyva a lenyomatát a széndarabban. Jim Stall (a vállalat egyik alkalmazottja) tanúja volt a széntörésnek, és látta, amint a csésze kiesett. Kinyomoztam a szén forrását, és úgy találtam, hogy az oklahomai Wilburton bányáiból származik.” Robert O. Fay, az Oklahomai Geológiai Szolgálat tagja szerint a wilburtoni szénbányából nyert szén 312 millió éves. 1966-ban Marsh elküldte a csésze fotóját és az ezzel kapcsolatos levelezést Wilbert H. Ruschnek, a Concordia College biológiaprofesszorának a michigani Ann Arborba. Marsh azt mondta: “Mellékelem azt a levelet és a fényképet, amit Robert Nordlingtól kaptam úgy tizenhét évvel ezelőtt. Egy-két évvel azután, hogy ez a ‘csésze’ meglehetősen felkeltette az érdeklődésemet (aminek a méretét valamennyire meg lehet becsülni, ha ahhoz a székhez hasonlítjuk, amin áll), megtudtam, hogy Nordlingnak ez a ‘barátja’ meghalt, és a kis múzeum szétszóródott. Nordling semmit sem tudott a vaskehely hollétéről. A legéberebb kopó számára is kihívást jelentene, hogy meg tudja-e találni. Ha ez a kehely valóban az, amire esküt tettek, akkor valójában ez a legfontosabb lelet.” Szerencsétlen dolog, hogy egy olyan bizonyíték, mint ez a vaskehely elveszhet, miközben kézről kézre jár az emberek között, akik nem tudnak a valódi jelentőségéről.

Egy cipőtalp Nevadából

1922. október 8-án a New York Sunday American című lap American Weekly melléklete egy jelentőségteljes cikket hozott le, amely ezt a címet viselte: “A megkövesedett, 5 000 000 éves cipőtalp rejtélye”. A cikk szerzője, Dr. W. H. Ballou azt írta: “Nemrégiben, miközben a nevadai kövületeket vizsgáltam, John T. Reid, a tekintélyes bányamérnök és geológus hirtelen megállt és kifejezetten megzavarodva és csodálkozva lefelé nézett egy kőre, ami a lába mellett feküdt. Oda, ahol a szikla egy darabján egy lenyomatot látott, ami úgy nézett ki, mint egy emberi lábnyom! [6.6 Ábra] A közeli vizsgálat azt mutatta, hogy ez nem egy meztelen lábnak a lenyomata, hanem láthatóan egy megkövesült cipőtalp. Az első része hiányzott, de legalább a kétharmadának megvolt a rajzolata, és e körvonal mellett jól kirajzolódóan cérnavarrás futott, amely láthatólag összetartotta a talpat a felsőrésszel. Továbbá egy másik varrásvonal is volt rajta, valamint középen, ahol a lábnak kellett nyugodnia – hogy a tárgy tényleg egy cipőtalp legyen -, egy bemélyedés volt, pontosan úgy, mint amikor az ember sarokcsontja dörzsöli és elkoptatja a cipőtalp anyagát. Így egy olyan kövületet találtunk, ami a tudomány elsőszámú rejtélye. A kő, amiben megtalálták, legalább 5 000 000 éves.”

Reid elvitte a példányt New Yorkba, ahol más tudósok figyelmét is próbálta rá felhívni. Azt nyilatkozta: “New Yorkba való érkezésemkor megmutattam ezt a fosszíliát Dr. James F. Kempnek, a Columbia Egyetem geológusának, H. F. Osbornnak, W. D. Metthew-nak és E. O. Hovey-nek, az Amerikai Természettudományi Múzeum munkatársainak. Mindegyikük ugyanarra a végkövetkeztetésre jutott, hogy ez valóban ‘egy mesterséges tárgy legfigyelemreméltóbb természetes utánzata, amit valaha láttak.’ A szakértők megegyeztek azonban, hogy a kőképződmény triászkori, a cipőkészítők pedig megegyeztek abban, hogy az eredeti példány egy kézzel varrott talp lehetett. Dr. W. D. Matthew írt egy rövid jelentést a leletről, amelyben kijelentette, hogy ha azt nézzük, hogy a cipő minden tartozéka jelen van, beleértve a cérnákat is, amivel meg volt varrva, akkor ez mégiscsak figyelemreméltó utánzat, lusus naturae, ‘a természet tréfája’.” Érdekes, hogy amikor az Amerikai Természettudományi Múzeumban érdeklődtünk, azt a választ kaptuk, hogy Matthew jelentése nincs náluk dokumentálva.

Reid, Matthew elutasítása ellenére kitartott: “Aztán szereztem egy mikro-fényképezőgépet és a Rockefeller Intézetből egy analitikus vegyészt, aki külsősként – azért, hogy ez ne legyen intézményi ügy – fotókat készített, és elemezte a leletet. Az analízis minden kétséget eloszlatott: a cipőtalp triászkori fosszilizáción esett át. A mikrofilm nagyításai hússzor nagyobbak mint maga a példány, és a cérna tekeredésének és hajlásának legkisebb részleteit is megmutatják, döntően bizonyítva azt, hogy a cipőtalp nem csak látszólag, hanem valóban csakis emberi kéz munkája. A cérnák és a cipőtalp határozottan szimmetrikus körvonalai még szabad szemmel is megkülönböztethetően látszanak. A perem belső részén és az ezzel párhuzamos vonalon látszik, hogy szabályosan kilyukasztgatták az öltések számára. Hozzátehetem, hogy legalább két geológus (akiknek a neve egy napon majd napvilágra kerül) beismerte, hogy a cipőtalp valódi fosszilizáció egy triászkori kőben.” A triászkori követ, amely ezt a megkövült cipőtalpat hordozza, jelenleg jóval több mint ötmillió évesnek tartják. A triászkort ma általában 213-248 millió évvel ezelőttre datálják.

Tömbfal egy oklahomai bányában

W. W. McCormick Abilene-ból, Texasból jelentette, hogy a nagyapja egy szénbánya mélyen talált egy kőtömb-falat. “Az 1928-as évben, én, Atlas Almon Mathis a 6-os számú szénbányában dolgoztam, amely két mérföldre északra helyezkedik el Heavenertől, Oklahomában. Ez egy aknabánya volt, s azt mondták, hogy két mérföld mély. A bánya olyan mély volt, hogy egy liften eresztettek le minket. … Levegőt pumpáltak le nekünk, olyan mély volt.” E jelentést Brad Steiger is kiadta könyvében. Egyik este a bánya “24-es termében” Mathis robbanószerrel lazította és robbantotta ki a szenet. “Másnap reggel – mondta Mathis – számos tömör kőtömb feküdt a teremben. A tömbök 12 hüvelykes kockák voltak, és kívülről olyan simák és csiszoltak voltak, hogy mind a hat oldaluk tükörként szolgálhatott volna. Durva homokkal voltak teli – egyet feltártam a csákányommal, és belülről teljesen tömör volt.” Mathis hozzátette: “Ahogyan próbáltam kigerendázni a termet, beomlott; alig tudtam kimenekülni. Amikor a beomlás után visszatértem, egy ilyen fényes tömbökből készült falat fedeztem fel. Úgy 100 vagy 150 lábnyira lefelé a levegőjáratunkban, egy másik bányász ugyanerre a falra, vagy egy nagyon hasonló falra akadt rá.” A szénbánya feltehetően karbonkori, ami azt jelentené, hogy a fal legalább 286 millió éves.

Mathis szerint a bányászati vállalat hivatalnokai azonnal kihúzták az embereket a bányából, és megtiltották nekik, hogy beszéljenek arról, amit láttak. A bányát 1928 őszén lezárták, a csapat pedig elment az oklahomai Wilburton mellé, a 24-es számú bányába dolgozni.

Mathis azt mondta, hogy a wilburtoni bányászok arról beszéltek, hogy “egy tömör cső alakú ezüsttömböt találtak…. amit vonalak díszítettek.” A Wilburtonból származó szén 280 és 320 millió évvel ezelőtt alakult ki.

Ezek kétségkívül nagyon bizarr történetek, nagyon kevés bizonyítékkal társítva, de ezeket a történeteket mesélik, s mi azon tűnődünk, hogy hány ilyen van, s van-e közöttük igaz.

M. K. Jessup könyvében találkoztunk nemrégiben a következő ‘fal a szénbányában’ történettel: “Jelentették, hogy 1868-ban James Parsons és két fia az Ohio-beli Hammondville-ben egy palafalat ásott ki egy szénbányában. Ez egy nagy, sima fal volt, amit akkor fedeztek fel, amikor egy nagy darab szén leesett róla. A felszínén egy hieroglifa faragott vonalai domborodtak ki vastagon.” Természetesen az ilyen történetek lehetnek hihetetlenek, de akár egy érdekes kutatás irányába is mutathatnak.

Az eddigi példákat, amelyek viszonylag magas szintű civilizáció jeleire utalnak nagyon régi korokban, olyan nyilatkozatokból állítottuk össze, amelyeket a XIX. században és a XX. század elején tettek közzé. Hasonló jelentéseket azonban ma is közölnek. Most néhány ilyet tekintünk át.

Fémcsövek franciaországi mészkőben

Y. Druet és H. Salfati 1968-ban bejelentették, hogy félig ovális fémcsöveket fedeztek fel, amelyek azonos formájúak, de különböző méretűek. Ezeket krétakori mészkőben találták. Forrásunk William R. Corliss műve, az Ősi ember: a rejtélyes tárgyak kézikönyve (Ancient Man: A Handbook of Puzzling Artifacts). A leletadó mészkőréteget egy kőbányában tárták fel Saint-Jean de Livetben, Franciaországban, és legalább hatvanöt millió évesre becsülik. Alapos mérlegelés és néhány más feltételezés elvetése után Druet és Salfati arra a következtetésre jutottak, hogy hatvanöt millió évvel ezelőtt intelligens lények éltek.

Mivel több információra vágytunk, írtunk a Caen Egyetem geomorfológiai laboratóriumának, ahová Druet és Salfati jelentésszerűen átadták mintadarabjaikat, de nem kaptunk választ. Kérjük az olvasókat, hogy – amennyiben rendelkeznek ilyennel – hozzanak tudtunkra bármilyen információt ezzel az esettel vagy hasonló esetekkel kapcsolatban, hogy belefoglalhassuk könyvünk későbbi kiadásaiba!

Utah: cipőlenyomat agyagpalában

1968-ban William J. Meister, aki műszaki rajzoló és ugyanakkor amatőr természetbúvárként háromkaréjú ősrákokat gyűjt, jelentette, hogy talált egy cipőlenyomatot az utah-i Wheeler Shale-ben, az Antilop-forrás mellett. Ezt a cipőszerű lenyomatot Meister akkor fedezte fel, amikor felnyitott egy tömb agyagpalát. A lenyomaton belül világosan kivehetőek voltak a háromkaréjú ősrákok és kihalt tengeri ízeltlábúak maradványai. Az agyagpala, amely a lenyomatot és a háromkaréjú ősrák-kövületeket tartalmazta, a kambriumból származik, úgy az ezelőtt 505 és 590 millió évek közötti időszakból.

Meister leírta az ősi cipőszerű lenyomatot egy cikkben, amelyet a Creation Research Society Quarterly közölt: “A saroklenyomat egynyolcad hüvelykkel jobban nyomódott be a kőbe, mint a talp. Világosan kivehető, hogy a lábnyom a jobb lábé volt, mert a szandál jellegzetes módon jobban el volt használódva a sarok jobb oldalán.”

Meister a következő fontos információt fűzte még hozzá: “Július 4-én Dr. Clarence Coombs-szal együtt, aki a marylandi Tacomában a Columbia Union College-ben dolgozik, és Maurice Carlisle-szal, a Colorado Egyetem végzett geológusával – aki Boulderből érkezett – elmentünk a felfedezés helyszínére. Néhány órányi ásás után Mr. Carlisle talált egy megkövült sárlemezt, ami meggyőzte arról, hogy a helyszínen további lehetőségek kínálkozhatnak megkövült nyomok felfedezésére, mivel ez a felfedezés arra utalt, hogy valaha a felszínen volt a képződmény.”

Azok a tudósok, akiket értesítettek Meister felfedezéséről, néha megvető elutasítást tanúsítottak. Ez egyértelműen kitűnik magánlevelezésükből, amelyet George F. Howe, a Los Angeles Baptist College munkatársa bocsátott a rendelkezésünkre, és megkért bennünket, hogy neveket ne idézzünk belőle. Tehát egy geológus a Brigham Young Egyetemről, aki elég jól ismerte az Antilop-forrás területét, 1981-ben azt írta, hogy a nyom “különleges időjárás nyomait ábrázolja, amit az emberek tévesen megkövült formának véltek.”

Amikor a Meister-lenyomatról kérdezték, a michigani egyetem evolúció-biológia professzora azt állította: “Nem vagyok tájékozott a háromkaréjú ősrákok ügyében… de nagyon meglepne, ha ez nem csak valami koholmány vagy szándékos félreértelmezés lenne. Nincs olyan eset, amely ilyen típusú egymásmellettiséget bizonyított volna. Eleddig a fosszilis lerakódások az evolúció megjelenésének egyik legbiztosabb bizonyítékai. Én a teremtéselméletben hívőket és azokat, akik a lapos földben hisznek, ugyanabba a kategóriába sorolom. Ezek egyszerűen nem akarják elhinni a tényeket és a kézzelfogható bizonyítékokat. Nem sokat lehet kezdeni ezekkel az emberekkel. Semmi sem került elő az elmúlt években, ami cáfolná azt a tényt, hogy az evolúció megtörtént, s hogy folytatódik is, függetlenül attól, amit az önmagukat tudósoknak kikiáltó teremtéselmélet-hívők állítanak. Szüntelenül lenyűgöz engem társadalmunk tagjainak arra való fogékonysága, hogy szándékosan vagy öntudatlanul becsapják és agymossák őket a médián vagy bizonyos vezetőkön keresztül.”

Ez az evolúciópárti biológus bevallotta, hogy mielőtt ítéletet hozott volna, nem ismerte meg a “tényeket és a kézzelfogható bizonyítékokat”, amelyek Meister szandál-lenyomatával kapcsolatosak. Így ő is vétkes ugyanabban a bűnben, amivel a teremtésben hívőket vádolta. Mi nem feltétlenül tekintjük hitelesnek a Meister-féle lenyomatot, de hiszünk benne, hogy a saját értéke, nem pedig merev előítéletek alapján kell megítélni.

William Lee Stokes, a utah-i egyetem geológusa és biológusa röviddel a felfedezés után megvizsgálta a Meister-lenyomatot. Stokes így nyilatkozott: “Miután láttam a példányt, elmagyaráztam Mr. Meisternek, hogy miért nem tudom ezt lábnyomként elfogadni, és hogy a geológusok általában miért nem fogják elfogadni. Végülis mi egy igazi lábnyomtól olyan lenyomatot várunk, amely a jobb és a bal lábnyomot is mutatja, egymáshoz közel, ugyanakkora méretben, amint szabályosan egy irányba haladnak. Ez most a legfontosabb: itt nem találták meg a lábnyom párját. Nem tudok olyan esetről, ahol egy egymagában álló lenyomatot igazi lábnyomként fogadtak volna el és tudományos újságokban jelentettek volna meg, bármennyire szépen is maradt fenn.” A Scientific American 1969-ben megjelent cikkében azonban H. de Lumley egy egymagában álló, emberszerű láblenyomatot jelentett a Dél-Franciaországi Terra Amata lelőhely középső pleisztocénból származó lakóhelyéről.

Stokes azt is megállapítja, hogy “egy igazi lábnyomnak elmozdulást vagy annak a puha anyagnak a kinyomódását is mutatnia kell, amibe a láb belesüllyedt. Vizsgálatom alapján erről a példányról azt mondhatom, hogy nem bizonyított, hogy az anyagot szétnyomta vagy félretolta volna.”

1984-ben egyikünk (Thompson) meglátogatta Meistert Utahban. A lenyomat közeli vizsgálata nem adott nyilvánvaló okot arra, hogy ne fogadhassuk el hitelesnek. Ami az anyag félretolódását illeti, ez nagy mértékben függ az anyag állagától és a lenyomatot képező tárgy természetétől. Talaj-szétnyomódást inkább egy mezítelen láb kerekített körvonalai okoznak, mintsem egy lábbeli talpának éles szélei. Megvizsgáltuk, hogy viszonylag tömör, nedves parti homokban a cipők és a szandálok nagyon éles lenyomatokat hagynak, csak egész kis jelét hagyva a talaj félretolódásának. Az agyagpala – ti. az a kő, amelyben a Meister-lenyomat volt – agyag, sár vagy hordalék megszilárdulása révén jött létre. Meg lehetne mikroszkopikusan vizsgálni a pala szemcsés szerkezetét a lenyomat területén, hogy kiderüljön, vajon van-e bármilyen bizonyítéka annak, hogy a lenyomatot nem felülről jövő nyomás okozta.

Stokes arra a következtetésre jutott, hogy a Meister-példány lemezes leválás eredménye, vagyis a szikla természetes törése, s azt állította, hogy a Utah Egyetem geológiai osztályának egy egész gyűjteménye van a lemezes leválás különböző eseteiről, s némelyik lábnyomokra emlékeztet. Látni kellene ezeket a példányokat, hogy megítélhessük, hogy valóban ugyanannyira emlékeztetnek-e egy lábnyomra, mint Meister példánya. A Meister-lenyomat alakja – szemmel láthatóan, s a komputeranalízis szerint is – szinte tökéletes pontossággal illik a modern lábnyomokéhoz.

Továbbá a lemezes leválás normális esetben a szikla felszínén történik. A Meister-lábnyom azonban egy kettétört agyagpalatömb belsejében volt található. Jelentőségteljes, hogy az agyagpala a lábnyom területén durvább szerkezetű, mint a törött tömbfelület más részein. Ez arra utal, hogy a szikla nem véletlenül tört el ott, ahol eltört, hanem mert a két felület találkozásánál egy gyengébb határvonal volt. Ezért feltehetjük, hogy egy ősi cipő okozta ezt a cipő alakú gyengeségi területet. A másik lehetőség, hogy a gyengébb tartású területet egyéb ismeretlen ok hozta létre, és ebben az esetben a cipőszerű forma teljesen véletlen egybeesés. Ez megint igen figyelemreméltó tréfája lenne a természetnek, mivel a lenyomat egy hajszálnyira sem tér el egy igazi cipő formájától.

A Meister-lenyomat, mint az ember ősi létezésének bizonyítéka, talányos. Néhány tudós egy puszta felületes vizsgálat után elutasította a lenyomatot. Mások látatlanban utasították el, egyszerűen azért, mert a kambrium kor kívül helyezi a leletet azon a tartományon, ami az evolúciós elmélet szerint elfogadható. Mi viszont azt jegyezzük meg, hogy az empirikus vizsgálat módszerei még korántsem merültek ki, s hogy a Meister-lenyomat megérdemli a további kutatást.

Vésett gömbök Dél-Afrikából

Az elmúlt néhány évtized során dél-afrikai bányászok sok száz fémgömböt találtak, amelyek közül legalább egynek három párhuzamos véset fut körbe az oldalán. J. Jimson cikke szerint a gömbök két csoportra oszthatók: “az egyik szilárd kékes fém, fehér pettyekkel, a másik típus pedig egy üreges gömb, fehér, szivacsos középső résszel.” Roelf Marx, a klerksdorpi múzeum kurátora Dél-Afrikában, ahol néhány gömböt tárolnak, azt mondta: “Ezek a gömbök igazi rejtélyek. Úgy tűnik, mintha ember készítette volna őket, ugyanakkor azonban a földtörténet azon időszakában, amikor nyugovóra tértek e sziklában, még nem létezett értelmes élet. Ilyet még sohasem láttam.”

Írtunk Roelf Marxnak a gömbökkel kapcsolatos további tájékoztatásért. Levélben válaszolt 1984. szeptember 12-én. “Semmi tudományos anyag nem jelent meg a gömbökről, a tények azonban a következők: pirofillitben találták, amelyet Nyugat-Transvaalban, Ottosdal városa mellett bányásznak. A pirofillit egy elég puha másodlagos ásvány, csupán a hármas szintet éri el a Mohs-skálán, és 2,8 milliárd évvel ezelőtt üledékképződés eredményeként jött létre. Másrészt a gömbök, amelyeknek a szerkezete belül szálas, és egy héj veszi körbe őket, nagyon kemények – még acéllal sem lehet őket megkarcolni.” A Mohs keménységi skála Friedrich Mohsról kapta a nevét, aki tíz ásványt választott ki viszonyítási pontokként a keménység jelzésére, amelyek közül a zsírkő a legpuhább, a gyémánt pedig a legkeményebb.

Hozzánk írt levelében Marx azt is említette, hogy A. Bisschoff, a Potchefstroom Egyetem geológia-professzora azt mondta neki, hogy a gömböket összekeményedett limonit alkotja. A limonit egy fajta vasérc. Az összekeményedett limonit egy tömör, kerek kőtömeg, amelyet egy középpont körüli cementálódás alakít ki.

Azzal a hipotézissel, hogy a tárgyak összekeményedett limonitok lennének, egyetlen probléma van: a keménységük. Ahogy fentebb említettük, a fémgömböket még acélheggyel sem lehet megkarcolni, ami az jelzi, hogy különlegesen kemények. Az ásványok általános leírása szerint a limonit csupán 4-től 5,5-ig jelentkezik a Mohs-skálán, ami egy viszonylag alacsony keménységi szintre utal. Továbbá a összekeményedett limonitok általában csoportokban jelennek meg, összetapadt szappanbuborék-halmazhoz hasonlóan. Úgy tűnik, normál esetben soha nem jelentkeznek egymástól elkülönülten, teljes gömbként, ami a kérdéses tárgyak esetében látható. Ezen kívül általában nem párhuzamos vésetekkel az oldalukon jelennek meg.

Témánk szempontjából az a gömb érdekel bennünket a legjobban, amelynek egyenlítői részén három párhuzamos véset fut körbe. Még ha el is fogadnánk, hogy ez a gömb egy összekeményedett limonit, akkor is tekintetbe kellene vennünk a három párhuzamos vésetet. Elfogadható természetes magyarázat hiányában a bizonyíték talány marad, nyitvahagyva azt a lehetőséget, hogy a dél-afrikai, 2,8 milliárd éves ásványi üledékben talált vésett gömböket értelmes lények készítették.

Michael A. Cremo - Az emberi faj rejtélyes eredete
loading...

Post Top Ad