https://hatartalanvilag.blogspot.hu/ Hiszem, ha látom! - Határtalan Világ

Önismeret

Rejtély

Post Top Ad

Az UFO-kutatás perdöntő kérdése, hogy létezik-e bizonyíték mindarra, amit e témakörben az észlelők és a kutatók állítanak – illetve a tudósok és a szkeptikusok egyáltalán elfogadnak-e bármit is bizonyítékként. Vajon hogyan igazolható az idegenek földi jelenléte az „egyik” és a „másik” oldal szerint, s mit tehetnek maguk a kutatók annak érdekében, hogy eloszlassák a kétségeket?

A kormányhivatalok és katonatisztek leleplező nyilatkozatait, az elismert pszichiáterek által vezetett regressziós hipnózisokat és az idegen implantátumokat az UFO-kutatók többsége meggyőző érvnek tartja, hiszen arra utalnak, hogy a Föld különböző pontjain élő emberek számtalan esetben kerültek és kerülnek kapcsolatba földönkívüliekkel. Ennek ellenére a kétkedők száma még mindig sokkal nagyobb, mint azoké, akik időről időre bizonyítékként mutatják fel az efféle észlelések, találkozások dokumentumait, igen gyakran személyes beszámolókkal tarkítva az esetleírást.

Nem kétséges, hogy azok számára, akik az álom és az ébrenlét határán, módosult tudatállapotban, vagy éppen egy elhagyatott országúton éltek át az idegenekkel való – sokszor nem éppen kellemes – találkozást, száz százalékosan megbizonyosodnak az idegenek földi jelenlétéről. De a tudósok és a szkeptikusok számára ezek a beszámolók éppen szubjektivitásuk miatt jelentenek támadási felületet, sőt, indokot arra, hogy az egész UFO-jelenség létét alapjaiban kérdőjelezzék meg.

Vaskalapos tagadás

Legalább fél évszázada figyelhetjük meg egyes tudományos és hivatalos körök görcsös erőfeszítéseit arra, hogy az UFO-k létezését a lehető legtöbb fórumon tagadják, és megpróbáljanak nevetségessé tenni mindenkit, aki a témával foglalkozik. Ezért aztán nem átallanak nagyon vad elméleteket és érveket is kitalálni, csupán azért, hogy ne kelljen foglalkozniuk azokkal a tárgyakkal, amelyek évszázadok – vagy inkább évezredek – óta rendíthetetlenül röpködnek a fejünk felett.

A tudomány szinte minden országban olyannyira hivatalossá merevedett, hogy egyes képviselői – szerencsére nem mindegyik! – nehézfémből készült fejfedővel közlekednek. E „vaskalaposok” mindenre képesek, csakhogy ne kelljen beismerniük: a tudomány egy hozzá méltó kihívással találkozott. Szinte mindent megtesznek, hogy kihúzzák a talajt azok lába alól, akik az UFO-k földönkívüli eredetét szeretnék bebizonyítani – éppen a tudomány segítségével!

Nem egyszer tapasztalhatjuk, hogy az UFO-jelenséget tagadók táborában a legtöbb félreértést és problémát az információ hiánya okozza. A csillagászok, ha olykor – úgy tízévente egyszer – kiállnak nyilvános vitára valamelyik „UFO-hívővel”, általában évtizedekkel ezelőtti adatokkal és szemlélettel érkeznek a vitára. Fogalmuk sincs arról, mi történt az elmúlt időszakban az UFO-fronton, s milyen új bizonyítékokkal álltak elő mások.


Legmesszebbre azok mennek el, akik magyarázatok helyett vehemensen tagadják a jelenség létét. Egész egyszerűen megpróbálják elfelejtetni az emberekkel, hogy már az ősi korokban is megfigyeltek – sőt meg is örökítettek – rejtélyes égi jelenségeket. Figyelmen kívül hagyják az űrhajósok, csillagászok, pilóták és más szavahihető szakemberek ezreinek véleményét, akik eddig UFO-kat láttak. Sem a radarfelvételek, sem a fényképek vagy filmek nem győzik meg őket – a szemtanúk millióiról nem is beszélve. Véleményük szerint minden UFO természetes okokkal magyarázható jelenség, vagy az állítólagos „megfigyelők” – legenyhébb esetben is csalók vagy beteges hazudozók – elmezavarának tudható be.

Persze könnyebb azt mondani, hogy mindenki hazudik, aki UFO-t látott, mintsem a létező jelenséggel szemben bizonyítani annak nemlétét, esetleg helyette egy másik elméletet felállítani! Ráadásul a tudomány képviselőinek döntő része nemcsak az UFO-jelenséget tagadja – a helyzet ennél sokkal rosszabb. Nem hisznek semmiben, ami eltér a már elfogadott nézetektől, elvektől, szabályoktól, de ez mégsem zavarja őket abban, hogy határozott véleményt nyilvánítsanak. És ez az igazi probléma.

Kritikus szemmel

Mivel a legtöbb szkeptikus azzal az egyszerű „indokkal” utasítja el az idegenek földi jelenlétét, hogy „ez nem lehetséges, tehát nem is létezik”, ezért – akár tetszik, akár nem – az UFO-kutatókra hárul a feladat, hogy kritikus szemmel tanulmányozzák a különböző észlelések és találkozások beszámolóit. Ez az egyetlen járható út, amelyen keresztül a legnagyobb sikerrel próbálhatunk meg rést ütni a „másik oldal” kitartó elutasításán. De mielőtt belevágnánk, először is magunkba kell néznünk, és némi önvizsgálatot, önkritikát kell gyakorolnunk.

Vajon megváltozhat-e a tudományos élet képviselőinek véleménye annak ismeretében, hogy az UFO-kutatás – akár a római jogrendszer – mindvégig az ártatlanság vélelmét hirdeti? Vagyis ha egy szemtanú beszámolójával szemben nem merülnek fel kétségek, akkor azt a vallomást igaznak fogadják el. Holott az esetek többségében csupán egyetlen szemtanú akad, akinek állítását semmilyen objektív módszerrel nem lehet ellenőrizni!

Bár a régebbi kontaktok beszámolói és élményei olyannyira hihetetlennek és abszurdnak bizonyultak, hogy csak a legelfogultabb emberek hitték el őket, a mai eltérítésekről szóló leírások sokkal nagyobb kihívást jelentenek. A kétségek akkor kezdődnek, amikor az egyes eseteket egymás mellé tesszük és összehasonlítjuk. A szkeptikusok ekkor rámutatnak, hogy bár a beszámolók rendkívüli módon hasonlítanak egymásra, még sincs két egyforma űrhajó, két egyforma földönkívüli vagy két egyforma orvosi vizsgálat. Ráadásul az egyes eltérítések forgatókönyvei letagadhatatlan párhuzamokat mutatnak egyes folklorisztikus mesékkel és legendákkal.
Az eltérítésekről szóló beszámolók és a tudatalatti közötti összefüggés számos vizsgálat tárgyát képezte már. Alvin Lawson és John De Herera a kilencvenes években önként jelentkezőkkel végzett kísérleteket, hogy tanulmányozhassák az ún. ál-eltérítéses eseteket. A kísérlet során olyan embereket válogattak össze, akiknek semmiféle UFO-s vagy egyéb megmagyarázhatatlan élményben nem volt részük, s nem is mutattak érdeklődést ezen témakörök iránt. Hipnotizálták az illetőket, és a kérdezgetésük során sugallták nekik, hogy egy idegen civilizáció képviselői rabolták el őket. Az eredmény megdöbbentőnek bizonyult. Az alanyok tökéletes elrablási meséket szőttek földönkívüliekkel, űrhajókkal és minden más kellékkel. Amikor a kérdések semmit nem sugalltak, vagyis mértéktartó szkepticizmussal hangzottak el, az alanyok semmiféle történetet nem kreáltak. A kísérletet vezető kutatók természetesen igyekeztek leszögezni, mindez nem jelenti azt, hogy minden eltérített maga találja ki a történetét, csupán arról van szó, hogy ha a kutató nem megfelelően közelít a szemtanúhoz, akkor bizony valótlan eredményeket fog kapni.

Ezek után igazat adhatunk Evry Schatzmannak, aki A nagy marslakó-pánik című könyvének előszavában az alábbiakat írta: „Még a legjobban dokumentált beszámolók is alapulhatnak csaláson, tévedéseken vagy a szenzációhajhász média által felfújt őrületen. A tanúk nem megbízhatóak, az újságírók nem törődnek az egyes állítások helytállóságának hitelességével, a kutatók pedig nem haboznak minden esetet katalógusaikba gyűjteni anélkül, hogy ellenőriznék azokat.”

Rejtett igazságok

Whitley Strieber Majestic című könyvében olyan szigorúan titkos iratokról és tűéles fényképfelvételekről ír, amelyeket a CIA egyik volt munkatársa, a nem sokkal később elhunyt Will Stone adott át neki, s amelyek a roswelli UFO-katasztrófa helyszínén készültek. A halott idegeneket ábrázoló dokumentumok olyan hatást gyakoroltak Strieberre, hogy tudta, könnyen börtönbe kerülhet, ha eleget tesz Stone kérésének. Ezért végül regénybe ágyazva írta meg a történetet, amely nagy sikert aratott, sőt meg is filmesítették. A szerző úgy vélte, ha ezután „autóbaleset” áldozata lesz, a világ tudomást fog szerezni róla, hogy amit leírt, az megfelel a valóságnak. De nem tették hidegre… Amennyiben mégis megfelel a valóságnak mindaz, amit a könyvében leírt, akkor csak gratulálni lehet azoknak a hatalmi tényezőknek, amelyek – a hallgatás leplébe burkolózva – továbbra is meghagyták a korábbi arányt a kétkedők és az „UFO-hívők” között.

Nemcsak a könyvben leírt állítások igazságáról, hanem az újságok hasábjain vagy más tömegkommunikációs eszközök által felrepített hírek igazságáról sem lehetünk soha teljesen meggyőződve. Ha egyik nap megjelenik egy szenzációs beszámoló, másnap megcáfolják a hírt. Melyik volt a hiteles? Lehet, hogy egyik sem?

Még napjainkban is szép számmal akadnak olyanok – köztük ismert, neves személyiségek –, akik kétségbe vonják, hogy jártak emberek a Holdon. Az Összeesküdt ellenségek című, magyarul is megjelent könyvben David Ambrose és Leslie Watkins a másik véglet feltételezett dokumentumait tárja az olvasók elé. A történet arról szól, hogy az emberes űrkutatás eseményeinek a nagyközönség számára közölt hírei már csak egy színjáték részei, az eredeti – jóval kockázatosabb – események ugyanis korábban, titokban zajlottak le. A könyvben közölt „bizonyítékok” szerint a Holdon az oroszok együttműködésével felállított űrtámaszpont található, és ide szállítják az emberi társadalom krémjének egy részét arra az időre felkészülve, amikor a földi klíma már nem teszi lehetővé a kockázatmentes fennmaradást.

Hogy a történet hihető legyen, a szerzők egy újságcikkekből és felvételekből álló mozaikot tárnak az olvasók elé, majd azt is elárulják, hogy a könyv egy politikai kompromisszum eredménye. Brit politikusok ugyanis állítólag komoly lépéseket tettek annak érdekében, hogy a könyv eredeti kézirata ne jelenhessen meg, mert tömeghisztériát kiváltó információkat tartalmaz. A két szerző ezzel a záró történettel próbálja meg hitelesíteni az egyébként lebilincselő, sci-fiként sem utolsó mű történetének igazságát.

Ismét felmerül a kérdés: lehet-e tudni, hogy a könyvből mi igaz és mi nem? Egyáltalán érdekében áll-e bármely, hatalmi és üzleti érdekekkel átszőtt szervezetnek, hogy igazi bizonyítékot tárjon a nagyközönség elé? Aligha. Az azonban biztosan igaz, hogy ha valamilyen technikai információ igen nagy mértékben eltér a megszokottól, arra az emberek többsége nem figyel oda. Egyszerűen azt mondják rá, hogy puszta fantazmagória, amiért valaki már megint felvett egy szép kis összeget.
A földönkívüliek segíthetnek technológiájukkal, ha nem háborúzunk
Kanada volt védelmi minisztere beszél arról, hogy a földönkívüli fajok többsége jóindulatú. Más csillagrendszereken kívül élnek a mi csillagrendszerünkben is. Figyelmeztettek már bennünket arra, hogy változtatnunk kell, ha nem akarjuk bolygónkat tönkretenni. Háborúk helyett többet kellene egymással törődnünk.


Ha a CNN közvetítené…

Akkor viszont mégis milyen tények bizonyítanák kétséget kizáróan az idegenek földi jelenlétét, amelyeket még a szélsőségesen szkeptikusok is elfogadnának? Vajon hány ember egyidejű észlelése dokumentálja hitelt érdemlően azt, hogy a Földön, illetve bolygónk közelében idegen tevékenység folyik? Több száz, ezer, millió, esetleg több milliárd – vagy még az sem lenne elég?

Bár az írott dokumentumok, fényképek és videofelvételek nélkülözhetetlen adalékot jelentenek az UFO-kutatók számára, önmagukban nem bizonyítják a földönkívüliek létezését, mert bármikor kiderülhet róluk, hogy valójában hamisítványok. Ugyanez igaz az emberek ezreiből kioperált implantátumokra, amelyek hiába tartalmaznak földi körülmények között nem előállítható fémeket, ha nem igazolható, hogy az idegenek ültették be őket.

Vajon bizonyítékul szolgálhatnak-e olyan színes, éles, több nézőpontból készített felvételek, amelyek nemcsak az idegen űreszközt, hanem utasaikat és mellettük a világon mindenki által közismert embereket mutatnának? Bizonyíték lehetne-e az olyan egyenes adás kép- és hanganyaga, amely tisztán kivehetően mutatná egy földönkívüli jármű megérkezését és hangját, bemutatná az UFO belsejét, s azt, amikor az ufonauták emberek társaságában ki- és beszállnak a járműbe, miközben megpróbálnak kommunikálni egymással? Ha mindezt a világ összes tévécsatornája napokon keresztül mint világszenzációt közvetítené, és később sem cáfolnák meg hitelt érdemlően, akkor vajon mindenki elhinné, hogy ez a valóság?

Dr. J. Allan Hynek csillagász – aki az ötvenes, hatvanas években az amerikai légierő Blue Book Project – azaz a Kék Könyv Tervezet – címet viselő programjának szaktanácsadójaként dolgozott – úgy vélte, hogy ha valamilyen rendkívüli esemény történt, jogunkban áll rendkívüli bizonyítékokat követelni. Vagyis nem azt kell állítani, hogy nem történt meg, hanem azt, hogy valószínűleg nem történt meg, de ha meggyőző bizonyítékokat mutatnak, akkor azt a valódi szkeptikus elfogadja. Az UFO-jelenség bizonyítékainak pedig mentesülniük kell a személyes indítékoktól, a társadalmi elvárásoktól, a túlzásoktól és a torzításoktól. Biztos vagyok abban, ha ezeket a kritériumokat a szemtanúk és a kutatók – kivétel nélkül – lelkiismeretesen teljesítik, akkor minden eddiginél nagyobb esélyük nyílik arra, hogy megnyerjék a csatát az UFO-kutatás ősi ellenségeivel szemben.

Akkor sem hiszem, ha látom!

Az évszázadokkal ezelőtti tudományos vélekedést jól példázza az az eset, amit 1790-ben jegyeztek fel. Miután Stütz bécsi professzor hírét vette annak, hogy négy évtizeddel korábban Wagram mellett egy meteorit zuhant a földre, így vélekedett az eseményről: „Arra a szomorú tényre, hogy milyen nyomorúságos szinten volt 1751 táján a természettudományok helyzete Németországban, a legjobb bizonyíték, hogy akkoriban még a legműveltebb személyek is hittek az égből aláhulló köveknek. Ámde manapság is hinni efféle mesékben – egyenesen megbocsáthatatlan bűn lenne!” Amikor aztán – szintén 1790-ben – egy Jullaic nevű francia kisvárosban ismét leuhant egy meteorit, és a város polgármestere erről – háromszáz (!) szemtanú által aláírt – jelentést küldött a Francia Tudományos Akadémiának, az akadémia ügyvivője csak a fejét csóválta az „újabb mese” hallatán. Újabb nyilatkozatot tettek közzé, amely szerint meteoritok nem léteznek, Deluc akadémikus pedig egyenesen így vélekedett: „Még ha egy ilyen kő ideesne a lábam elé, és kénytelen lennék beismerni, hogy a saját szememmel láttam – rögtön hozzá kellene tennem, hogy nem hiszem el!” Vajon honnan ismerős ennyire ez a fajta hozzáállás?…

Hívők és ellenzők

Az elmúlt évtizedekben nemcsak az „UFO-hívők” és -ellenzők tábora között bontakozott ki szembenállás, hanem a két csoporton belül is találkozhatunk gyökeresen eltérő véleményekkel. Akadnak olyanok, akik szerint a repülő csészealjak a világűrből – vagy más dimenzióból – érkeznek, és a járműveket nálunk sokkal fejlettebb műszaki és tudományos szinten álló járművek irányítják, akiknek céljairól csak sejtéseink lehetnek. Mások azt állítják, hogy bár nem a mi társadalmunk termékei, mégis kötődnek a földiekhez. A jövőből érkező leszármazottaink mellett lehetnek egykori földlakók is, akik egy hajdani civilizáció időben elmenekült egyedeinek utódaiként egy távoli bolygóra menekültek, és fejlődésük természetesen előtte jár a miénknek. Se vége, se hossza tehát azoknak az elméleteknek, amelyek arra próbálnak magyarázatot adni, kik és miért keresnek fel bennünket az UFO-k fedélzetén. Mindazonáltal nagy merészség és még nagyobb ignorancia – a tények és az ismeretek figyelmen kívül hagyása – szükséges ahhoz a másik szélsőséges állásponthoz, amelynek képviselői azt hirdetik: ezek a tárgyak egyáltalán nem is léteznek.

Idegen Zóna
loading...

Post Top Ad