A tanárok ma le akarják adni az anyagot – de a gyerekek nem akarják felvenni többé. Mi a teendő? Ne az életre készüljön az iskolában, hanem éljen.
Mit tegyek, ha már ötödször szólok a gyereknek, és még mindig nem húzta föl a zokniját? Hogyan kezeljem a helyzetet, ha el van keseredve, mert pápaszemesnek csúfolják az iskolában? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre kaptak alternatív választ mindazok, akik meghallgatták Vekerdy Tamás pszichológus előadását.
Az utóbbi száz évben többet változott a világ
a gyerekek körül, mint azelőtt több ezer év alatt; átláthatatlanná vált számukra, mivel már nem működnek a régi módszerek a tudás elsajátítására – ezzel a megállapítással vezette föl előadását Vekerdy.
A gyerek arra a kérdésre, hogy honnan jön a tej, rávágja, hogy „a zacskóból” – jólértesültebbek pedig a tévéből látottak alapján úgy tudják, „csövekből”. Szülő és gyerek között már nem igazán működik az utánzásos tudásátadás, amely során a kicsi játszva tanulja a „felnőtt” foglalkozásokat. Ehelyett az iskola vált az oktatás kizárólagos terepévé, a mostani iskola viszont olyan dolgokat követel a gyerektől, amire ő nem képes, vagy ha mégis alkalmazkodik, beleroppan.
Vekerdy egyik kedvenc példája a mai írásoktatási módszer. A régi tanítónénik ösztönösen alkalmazott módszere még az volt, hogy a gyereket arra bátorították, otthon a földre terített újságpapíron kerekítse a betűket, minél nagyobbakat, minél vastagabb irónnal. A Funkcionális Anatómiai Intézet agykutatója, Hámori József meg is erősítette: az iskoláskorú, első osztályos gyerekek keze
anatómiailag még nem alkalmas arra,
hogy a gyakorlófüzet apró sorai közé még apróbb vonalkákat és hurkokat húzogasson. A finom mozgáskoordinációt pontosan az a gyakorlat segít kialakítani, amit a régi módszer írt elő.
1905-ben azt is tudták még, hogy a kamaszkorban nem szabad a gyereket megterhelni, hiszen élettani eredetű fáradtságban szenved – a mai iskolarendszer erre nincs tekintettel, pont abban a korban követel maximumot a gyerektől, amikor ő arra fizikailag nem képes.
Már a kilencvenes évek elején lezajlottak azok a vizsgálatok, amelyek kimutatták: az iskolában szerzett tudás legtöbb 18 százalékban számít a felnőtt későbbi sikeres boldogulásában. A tudásanyag 75 százalékát az eminens is elfelejti öt év alatt; az emberek átlagosan 9 százalékára emlékeznek az iskolában tanultakra úgy, hogy azt alkalmazni tudják. Mégis, miért van az, hogy a mai 80 éves jobban emlékszik arra, mit tanult annak idején az iskolában, mint a gyerek? Mert annak idején
kevés, de jól rendszerezett információt sajátított el
– magyarázta Vekerdy. Az a tanulság, hogy nem szabad fetisizálni a tudásanyagot. Az iskolák szorongó gyerekeket „nevelnek”, szorongó gyerekekből szorongó felnőttek lesznek, a szorongás márpedig megakadályozza, hogy képességeink maximális fokán teljesítsünk.
Az érzelmi intelligencia sokkal fontosabb a későbbi boldogulásban, mint az IQ; a gyereknek az érzelmi biztonságot kell megadni, nem pedig tanulásra hajszolni. A szorongó szülő „a legjobbat akarja” a gyerekének, magánóráról magánórára hajszolja, már az óvodában is vannak helyek ahol nem játszanak, hanem az iskolára készülnek a gyerekek. Pedig ez neki nem jó, és később sem lesz ettől sikeresebb.
Hogyan lehet az érzelmi intelligenciát fejleszteni az iskolában? Művészeti oktatás által. Egészségesen fejlődik a gyerek, ha kreativitását nem elfojtják, hanem bátorítják. Csak nem szabad azt elfelejteni, amit Márai is megjegyzett, hogy
a művészet nem az, amit a nyárspolgár hisz róla,
vagyis nem „a művelődés tárgya”. Ráadásul a művészet az agresszióoldás leghatékonyabb eszköze – állítja Vekerdy.
Kínában a konfuciánusok, az ókori Görögországban a püthagoreusok, peripatetikusok nem hiába fektettek nagy hangsúlyt a művészetek oktatására. Zenét, táncot, éneket tanítottak az ifjaknak, akik rendszeresen sportoltak is. Mi inkább a középkori skolasztika örökösei vagyunk: a lectio során a tanár felolvasta, „a fejekbe töltötte” a leckét. Ennek képezték ellenpólusát az akkor alakult egyetemek, ahol adisputa, a vita volt a tanulási folyamat legfontosabb eleme.
A tanárok ma le akarják adni az anyagot – de a gyerekek nem akarják felvenni többé – idézte egy pedagógus megállapítását Vekerdy. Erre vezethetőek vissza a sokszor panaszolt magaviseleti problémák is. A mai kompetitív tanítási módszerek ellenében sokkal hatékonyabb a kooperatív tanítás, amely minden egyes tanulót bevon, és együttműküdésre késztet. Bármilyen témát tanulnak éppen, annak egyes altémáit nekük maguknak kell kidolgozniuk: csoportokban dolgoznak, nyüzsögnek, kommunikálnak, megtanulják használni a könyvtárkatalógust, kikeresik a könyveket, összeszedik az információkat és a végén minden csoportból egyvalaki elmondja, mire jutottak.
Vekerdy néhány magyarországi alternatív iskoláról is mesélt, ahol ezeket a módszereket alkalmazzák. Az alternatív közgazdasági gimnáziumban például az a mottó:
„Mi nem az életre készülünk, hanem élünk.”
Sokan azt állítják, az integráló módszer – vagyis amikor mindenféle képességű, hátterű, esetleg fogyatékkal élő gyerekek tanulnak együtt – visszahúzza a tehetséges gyerekeket. Vekerdy ezt határozottan cáfolja. Mivel az effajta, kooperációra épülő módszer a szociális készségeket növeli, a tehetségeseket is engedi kibontakozni.
A kreativitás főleg a divergens gondolkodás sajátja: az, amely ezerfele szalad, asszociál, keresi az utakat. A hagyományos iskola a konvergens gondolkodást szereti, azt bátorítja, azt emeli föl. A tehetséges, kreatív gyerek, amikor felelni szólítják és hirtelen mindenféle eszébe jut, leültetik és rossz osztályzatot kap, mert „mit beszél össze-vissza” – eközben aki a megtanult és „egyedül üdvözítő” módon elhadarja a választ, azt megdicsérik. Nem véletlen, hogy az eminensek kevésbé sikeresek az életben, amely mindig új és új probléma, kihívás elé állítja őket, és a megoldás megtalálásánál néha kifejezetten hátrányos a régi sémák alkalmazása.
Mivel az iskolai eredmény nem korrelál az életben elért sikerekkel, miért is hajtjuk a gyereket, hogy jó tanuló legyen? Vekerdy tanácsa az, hogy – ha már hagyományos iskolába jár – hagyjuk, hadd legyen „rossz tanuló”. Ne szorítsuk két malomkő közé, ha már az iskola teljesítménycentrikus, ne követeljünk tőle mi is „teljesítményt”, ne kínozzuk otthon korrepetálással, ehelyett adjunk érzelmi biztonságot, ölelést, együttlétet, közös reggelizést.
Transindex
Könyvajánló
Herskovits Mária - Popper Péter - Ranschburg Jenő - Vekerdy Tamás
"Ki tudja, mi lesz belőle?" A szülők reménye, szorongása, néha titkoltan, néha kimondva... A nevelés részben megtanulható. De az anyai és apai feladatokhoz kell ösztönös tehetség, együttérzés, emberismeret, önbizalom is! És annak a belátása, hogy a gyerek nem tulajdon. A nevelésnek arra kell irányulnia, amire a gyerekünknek tehetsége van, és nem a szülő kudarcba fulladt becsvágyainak megvalósítására. Tehetséges gyerekek mindig születnek. Érdektelen, hogy mostanában milyen címkét ragasztunk rájuk: indigó-gyerek, gyémánt-gyerek stb. A pszichológus főleg azt látja, hogy intellektuálisan korábban érnek, s főként gyakrabban fejlődik ki struktúra-látásuk. Ez azt jelenti, hogy pontosan érzékelik a dolgok belső szerkezetét. Ezért tudják a felnőttet lepipálva gyorsan megoldani a Rubik-kockát, s ezért tanulnak könnyebben nyelveket, mert hamar átlátják a nyelv grammatikai szerkezetét is. Az őket megelőző generációnál meglehetősen ritka. A különleges képességű gyerekekkel igen sok problémája keletkezhet a szülőnek és a pedagógusnak. Segíthet ez a könyv? Segíthet. De nem ad a szülők kezébe kész nevelési recepteket. A megoldásokat legtöbbször az anyai és apai szeretetnek és okosságnak kell megtalálnia.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése