Mondhatnánk, teljesen mindegy, valaki hisz-e Istenben, vagy sem. Esetleg vallásos-e, vagy szigorúan materialista alapon szemléli önmagát és az őt körülvevő világot. Pedig egyáltalán nem mindegy, hiszen minden esetben önmagunk vagyunk a kiindulópont, és ez a nézőpont szigorúan meghatározza, ki mit gondol a világról.
Kétségtelen, hogy az univerzumban minden egyes dolog törvények szerint működik. Nincsenek véletlenek – még azok is, amelyek annak tűnnek, valamilyen törvényszerűség alapján következnek be. Mondhatnánk, mindennek megvan a maga oka – szoktuk is mondani olykor meggyőződéssel, olykor csak megszokásból. Az iskolában nem tanítják az olyasfajta ok-okozati összefüggéseket, amelyek meghatározzák mindennapjainkat – pedig kellene. Társadalmunk szinte egésze, és az értékrendek teljes palettája az anyagelvűség köré épül, az emberi lélekkel alig foglalkozik. A spiritualitást pedig a legtöbben mese-szintű fantazmagóriának tekintik, és megmosolyogják. Hit és tudás között nem mindig van alapvető különbség a fejekben, mert ezek sokszor összemosódnak. Van, aki „csupán hisz” valamiben, ez a hite mégis erősebb bármilyen tudásnál. Ugyanakkor van, aki biztosan tudni vél dolgokat, pedig ez a tudása nem egyéb szemellenzős hitnél. Végső soron mindenki maga dönti el, hogyan éli az életét – befolyásolni ugyan lehet hatásokkal, körülményekkel, de a döntést, ha tetszik, ha nem, mindenkinek önmagának kell meghoznia.
Az ember egész élete során egy tanulási folyamatban vesz részt. Mindig tapasztalunk, teszünk jót és rosszat. Van, hogy ugyanazokat a hibákat számtalanszor elkövetjük egymás után, és a konok fejünkbe akkor sem megy bele, hogy bizony másképpen kellene csinálni valamit. Az emberek többsége azt mondja és vallja, ami szállóigévé lett kijelentés ma már: csak egyszer élünk. Lehetne erre viccesen és frappánsan azt felelni, hogy valóban egyszer, de örökké.
A világ azért ilyen elkorcsosult, mert az emberek a gyerekkorban, az óvodában, az iskolában nem tanulják meg az ok-okozati összefüggéseket. Nem tanítja meg senki, hogy amit teszünk, az minden esetben visszahat ránk. Ha jót teszünk, akkor az, ha rosszat, akkor az is.
A jelenlegi, anyagi szemlélettel bíró társadalomban az emberek többsége nem fogadja el az „egyszer élünk” életelv ellentétét – vagyis hogy volt előző életünk, és lesz következő. Nem fogadja el a többség, hogy jelenlegi életünket, az életfeladatainkat, a szenvedésünket, a boldogságunkat bizony magunk választottuk – még ha ezt józan ésszel fel sem vagyunk képesek fogni. Sokan mondják – hit nélkül ugyan – hogy „sorsunk könyvében” minden eleve meg van írva. Jelen magazin terjedelme kevés arra, hogy részletesen mindent kibontsunk, hiszen valamennyi vallás, sok lelki vezető, vagy beavatott szerző számtalan könyvet publikált erről a témáról. A cél ezzel a cikkel nem is ez, hanem a figyelem-felkeltés, gondolat-ébresztés.
Sokszor emlegetem ismerőseimnek viccesen – pedig közben halálosan komolyan gondolom: Isten döntetlenre játszik. Bővebben értelmezve ez azt jelenti, hogy minden cselekedetünk, amit létünk során elkövetünk, megkapja a maga jutalmát vagy büntetését. Még akkor is, ha sok esetben a látszat nem ezt mutatja. Valaki vagy hisz Istenben, vagy nem. Ha hisz, akkor is annyiféle Isten-képünk van, ahányan vagyunk mi emberek. Mindenki mást gondol, máshogy hisz. Az azonban biztos, hogy mindenkinek van belül egy saját mércéje, ami szerint éli az életét. Hittől, tudástól, Istentől, pénztől, vagy a másik embertől függetlenül mindenkiben van egy „kis lélekműszer”, amely minden esetben érzékelteti, hogy az adott cselekvés jó-e vagy rossz-e. A tolvaj, aki megrövidíti a másik embert, pontosan tudja, hogy amit tesz, az erkölcsileg helytelen, de önzésével sikerül még önmagát is meggyőznie. Ideológiát a legkönnyebb találni: nekem ez jár, nekem ez kell, nincs más lehetőségem, stb, stb… De belül, igazán legbelül a leggátlástalanabb ember is tudja, hogy amit tesz, az nem helyénvaló – csak nem foglalkozik vele. Nem törődik vele, mert az iskolában nem tanulta meg a leckét, hogy minden cselekedetünk utolér bennünket – legyen az akár jó, akár rossz. És a sort még lehetne folytatni… Biztos vagyok benne, hogy Ön, tisztelt olvasó, pontosan tudja, milyen erkölcsi értékekről van szó. Mert ezt mindenki tudja. Ok és okozat mindig kiegyenlítik egymást – akkor is, ha nem hiszünk benne, akkor is, ha nem akarunk erről tudomást venni.
Ilan Ramon története
Ilan Ramon 1954-ben született. Hogy gyerekkorában mennyit hallott és főleg mennyit tanult az ok-okozati összefüggésekről, azt nem lehet tudni. Az Izraeli Légierő pilótájaként több sikeres hadműveletben vett részt, többek között 27 esztendősen egyike volt azoknak, akik bombatámadást intéztek egy iraki atomerőmű ellen, ahol tíz ember vesztette életét. De bevetései során Palesztinában is számtalan embert gyilkolt meg hazája érdekeit szem előtt tartva. 49 évesen megadatott neki a lehetőség, hogy a Columbia űrrepülőgép fedélzetén az első izraeli űrhajósként újabb dicsőséget szerezzen. Az űrrepülőgép 2003. február 1-én, a Földre való visszatéréskor 60 kilométeres magasságban felrobbant és darabokra szakadt. A roncsok nagy része a Texas állam keleti részén fekvő Palestine nevű város körzetére hullott.
Erre a történetre mondhatjuk, hogy véletlen. Ráadásul a katasztrófában életét vesztő másik hat űrhajós történetét, vagy előző életeiket sem ismerjük. Ha valaki, akkor Ilan Ramon már biztosan tudja, létezik-e Isten, vannak-e véletlenek, és hogy érdemes-e bombákkal bárkit meggyilkolni a világon, elhitetve magunkkal és a lelkiismeretünkkel, hogy helyesen cselekszünk.
Ajánlott irodalom:
Ivan Jerkov: Sors és karma
Balogh Béla: A végső valóság
Horváth Andrea: Karma és reinkarnáció
Emberiség.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése