https://hatartalanvilag.blogspot.hu/ Tíz rejtély a történelemben - Határtalan Világ

Önismeret

Rejtély

Post Top Ad

Vannak titkok a történelemben, melyek Stonehenge és az egyiptomi piramisok mögött örökre csak a másodikok lehetnek. Pedig létrejöttük, jelentésük ugyanannyi kérdést vet fel, s kulturális értékük is legalább olyan nagy.

1. Az indus-völgyi civilizáció bukása

Az indus völgyi civilizáció nemcsak a legősibb indiai kultúra, de a legújabb kutatások szerint Mezopotámia mellett az emberi civilizáció bölcsője is. Fénykorát a Kr. e. 2500 – Kr. e. 1700 között élte. A régészeti leletek tanúsága szerint a Kr. e. 4. évezred folyamán az őslakosság településein megjelentek a nyugati és déli irányból érkező bevándorlók. Ezek már földművelő népek voltak, és ismerték a fémmegmunkálást. A leletanyag nem utal arra, hogy hódítók lettek volna, sokkal inkább a békés egymás mellett élésre való berendezkedés látható. A Kr. e. 3. évezred közepére fejlett, írásbeliséget is ismerő városi civilizáció alakult ki a térségben, amely kereskedelmi kapcsolatban állt Mezopotámiával, és ellenőrzése alatt tartotta Magan (a mai Omán és térsége) valamint a Perzsa-öböl kereskedelmét. A mezopotámiai leletekben szereplő Meluhha név nagy valószínűséggel a Harappa-kultúrára utal. A térségben meluhhai lerakatok is működtek, és számos indiai pecsételő, valamint igazgyöngy került elő. Kr. e. 1800 táján elvándorlás kezdődött, amivel párhuzamosan a Gangesz mentén megjelentek a civilizáció első csírái.
Krisztus előtt 1800 és 1700 közt a kultúra azonban váratlanul hanyatlásnak indult. Ennek körülményeit azonban rejtély övezi. Az 1922-es, Sir John Marshall által vezetett ásatások során napvilágot látott eredmények még egy érdekes kérdést felvetnek. A régészprofesszor ugyanis nem talált társadalmi konfliktusokra utaló leleteket: sem lázadások, sem polgárháborúk, sem határvillongások nem tarkították e nép történelmét; de még hadsereggel sem rendelkezett ez az igen fejlett kultúra. Hogyan tarthatták fent területileg kiterjedt birodalmukat látszólag erőszak nélkül egy kaotikus korszakban? Rejtélyes eltűnésüket illetően egyes kutatók felvetik a klímaváltozást és az ennek következtében történő erdőpusztulást is okként. Minden esetre a fejlett civilizáció váratlan és hirtelen eltűnése egyike a világtörténelem eddig megfejtetlen rejtélyeinek!

2. A Tarim múmiák

A Nyugat-Kína területén fekvő Tarim-medencében végzett ásatások során felbukkant, kb. száz, 3000 évesnél öregebb múmia szintén nem kis fejtörést okozott az ott dolgozó régészeknek és antropológusoknak. A múmiákat először a 20. század elején fedezték fel, amikor a svéd Sven Hedin, a német Albert von Le Coq és a magyar Stein Aurél által vezetett expedíciók megpróbálták felfedezni a Kínát a Nyugattal összekötő Selyemút északi és déli kettéágazásának gerincét alkotó oázisvárosok emlékeit.
Az Európát Kínával összekötő régi Selyemút mentén, a Taklamakán sivatagban Niya város közelében az ásatások sorántökéletes állapotban fennmaradt természetes múmiákra (férfiakra, nőkre, gyermekekre egyaránt) leltek. Színes gyapjúból készült ünnepi ruha és olyan magas lovaglócsizma volt rajtuk, amilyet még ma is hordanak arrafelé. A leletek valódi értékét mégsem a ruhák jelentették, hanem az, hogy ezek a tetemek nem ázsiainak, hanem európainak tűntek. A kínaiaktól eltérően nagy orruk volt, és a férfiak gondosan vágott körszakállt viseltek. A szénizotópos vizsgálat kimutatta, hogy a testek i. e. 1000 körüliek és a sivatag szélső vidékein vándorló tokhár nép tagjai. Victor Mair professzor is felhívta a figyelmet a holttestek európai vonásaira illetve a gyakori szőkés hajra, melyek a kaukázusi rasszra utalnak. Az 1993-as DNS-vizsgálatok igazolták a gyanút. A múmiák i.e. 1000 körül élhettek e távoli vidéken, miután ismeretlen körülmények között érkeztek Európából.

3. A Voynich-kézirat

A Voynich-kézirat ismeretlen eredetű betűkkel és nyelven írt könyv, amelynek tartalmát mind a mai napig nem sikerült megfejteni. A történelem legügyesebb átverése, vagy egy elveszett nyelv utolsó hírnöke az 500 évesre becsült máig megfejtetlen tartalmú könyv? A kézirat, mely Wilfid M. Voynichról, előző tulajdonosáról kapta nevét, 1912-ben bukkant föl; ma a Yale Egyetem Benicke könyvtárában őrzik. Korának meghatározása a betűk alapján lehetetlen, a datálás kizárólag a szöveghez csatolt illusztrációk (viselet, arcforma, kastélyok rajza) által lehetséges - ezzel a módszerrel 1450 és 1520 közé teszik a Voynich-kézirat keletkezési idejét. A szöveg több mint 170 000 különálló írásjelből áll, általában keskeny közökkel elválasztva, balról jobbra írva. Formátumát tekintve egy 15x23 cm-es, jelentéktelen megjelenésű kis könyv, sötétszürke borítóval, mely eredetileg 276 oldalból állt, mára azonban csak 234 kéziratos lap maradt fenn. A kéziratról alkotott első benyomás alapján valamiféle gyógyszerkönyvről vagy a középkorban ismert gyógymódokat tartalmazó gyűjteményről lehet szó. Rengetegen, tudósok, nyelvészek, kódtörők tettek már kísérletet a kézirat nyelvének megfejtésére, mindhiába. Néhányan azt gondolják, hogy valamely európai nyelven íródott, azonban rejtjelezést használva megpróbálták a tartalmát elrejteni egy olyan algoritmussal, mely minden egyes betűt egy adott jelre cserél ki. Mások szerint a Voynich-kézirat esetleg héber szöveg lehet vizuálisan rejtjelezve. Jacques Guy nyelvész azt valószínűsíti, hogy a szöveg egy egzotikus természetes nyelven íródott. Jim Child, az indo-európai nyelvek kutatója szerint a kézirat egy korai germán nyelvet használ. Mindezen gondolatok mellett Kennedy és Churchill könyvükben felvetették azt a lehetőséget is, hogy a kézirat glosszolália, art brut terméke, vagy természetfölötti lények üzenetét foglalja magában. A glosszolália nyelveken szólást jelent, amikor a médium önkívületi állapotban idegen (akár létező, akár feltételezett, vagy kitalált) nyelven beszél, olyanon, amin egyébként nem tud. A kézirat szavainak szerkezetét tanulmányozva William F. Friedman és John Tiltman arra a következtetésre jutott, hogy a szöveg nyílt, és egy a priori mesterséges nyelven írták. A kutatások során már az is felvetődött, hogy a kézirat szövegének bizarrsága, a megkettőzött és a hármas szavak, a képek gyanús tartalma (növénykimérák) és a történelmi utalások hiánya csalásról tanúskodik, vagyis a szöveg teljesen értelmetlen. Ha eddig senki sem tudott értelmeset sem kihámozni belőle, akkor az lehet, hogy azért van, mert nem jelent semmit.
A kézirat első ismert tulajdonosa egy bizonyos Georg Baresch alkimista volt, aki Prágában élt a 17. században. Baresch halála után a kézirat egy barátjához, Jan Marek Marcihoz (Johannes Marcus Marci), a prágai Károly Egyetem akkori igazgatójához került, aki elküldte Athanasius Kircher jezsuita tudósnak a könyvet, ki régi barátja és levelezőpartnere volt. Az elkövetkezendő 200 évre elveszítjük a mű nyomát, de minden valószínűség szerint a Collegium Romanumban (jelenleg Pontificia Università Gregoriana) őrizték, mint ahogy Kircher levelezéseit is. Valószínűleg addig maradt itt, amíg 1870-ben II. Viktor Emánuel, Itália uralkodójának seregei elfoglalták az egyházi államot. Ekkor az uralkodó elhatározta az egyházi javaknak, köztük a Collegium Romanum könyvtárának kisajátítását. Ezen események bekövetkezte előtt számos könyvet átszállítottak az oktatók magángyűjteményébe, melyek kivételt képeztek a kisajátítás alól. Ezek között voltak Kircher levelei is, valamint a Voynich-kézirat, melyek a jezsuita rend vezetőjének és egyidejűleg az egyetem igazgatójának birtokába kerültek. Később, 1912 körül a Collegium Romanum néhány javának eladása mellett döntöttek. Wilfrid Michael Voynich ekkor vásárolt meg 30 kéziratot, köztük azt is, mely most a nevét viseli. 1931-ben bekövetkezett halála után özvegye, Ethel Lilian Voynich örökölte a kéziratot, aki 1960-ban egy barátnőjére, Anne Nillre hagyta. Anne Nill 1961-ben a könyvet átadta egy antikváriusnak, Hans P. Krausnak. Kraus vevő híján 1969-ben felajánlotta a Yale Egyetemnek. A hatszáz éves rejtély továbbra is sokakat foglalkoztat. Újságok, hírportálok cikkeztek erről a népszerű témáról, sőt van, akit annyira foglalkoztat, hogy külön blogot szentelt neki. Az újabb és újabb problémák és zsákutcák a tudományos igényű kutatók számára is kihívást jelentenek

4. Az elveszett római légió

Homer Dubs, az Oxfordi Egyetem ókori kínai történelmet oktató professzora az 1950-es években érdekes felfedezést tett egy ázsiai város titokzatos eredetű lakóiról. Azt feltételezte ugyanis, hogy a kínai Licsien település lakói valójában az ókori Rómából származnak. A legenda úgy tartja, miután i.e. 53-ban Carrhae-nál Marcus Crassus római hadvezér vereséget szenvedett a párthusoktól, a győztes fél magával hurcolta a fogságba ejtett légionáriusokat a mai Üzbegisztánba, ahol eladták őket a hunoknak. A katonák egy darabig a hun seregben harcoltak, majd egy i.e. 36-os vesztett csatát követően megalapították saját városukat, Licsient (kínaiul Alexandria megfelelője) Kínában, a Góbi sivatag szélén. Ban Gu, első századi kínai történész erről az összeütközésről tudósítva megemlít egy igen különös egységet, amelyik furcsa hal, vagy teknős formációban mozogva vívta a csatát – ilyen alakzat akkoriban csak a római seregre volt jellemző. Dubs professzor könyvének megjelenése után 30 évvel, egy ausztrál kalandor, bizonyos David Harris is elhatározta, hogy megkeresi ezt a titokzatos várost. Kutatása sikerrel járt, és ebben nagy segítésére volt egy kínai szakértő, Güan Yüang is, aki az elmélet tudományos megerősítését szorgalmazta. Erre azonban korai halála miatt csak a fia által vezetett kutatócsoport vállalkozott.
Xie Xiaodong genetikus professzor azonban úgy gondolja, hogy ha vannak is a helyieknek római génjei, az nem igazolja az elveszett hadsereg legendáját. Szerinte ugyanis a Római Birodalom hatalmas területre terjedt ki, és sok katona eljuthatott zsoldosként kelet felé. A helyiek körében az elmúlt időben jelentősen megnövekedett azok száma, akik magukat római ősöktől származónak tartják. A város elöljárói azt remélik, hogy a vizsgálat eredménye fellendítheti az idegenforgalmat: a város egyik legfőbb utcája a Birodalmi város nevet kapta, az egyik karaoke-bár pedig Caesar nevét viseli. Jelenleg egy kutatócsoport DNS-vizsgálattal igyekszik kimutatni Licsien város lakóinak római eredetét.

5. Ki volt Robin Hood?

Robin Hood történetének eredete hasonló a görög mítoszok, a kelta legendák, vagy a mi magyar népmeséink eredetéhez: ez sem köthető konkrét szerzőhöz, szájról-szájra terjedt, majd az egyes részleteket több változatban jegyezték le. A Robin Hoodot megemlítő legrégebbi fennmaradt ballada 1450 körül keletkezhetett és szereplői között már megtalálhatjuk Robin Hood társait: Little Johnt, Muchot, a molnár fiát és Will Scarletet is. A sherwoodi erdő csirkefogójának krónikája azonban mégsem ősi mítoszok új ruhát öltött örököse; Robin Hood – ha nem is pont úgy, ahogy a mesében – valóban véghez vitte e világraszóló tetteket. Kalandjai már első hallásra is hihetőbbek például egy olyan mitikus királyénál, aki varázserejű kardokat rántott ki sziklákból egy vénséges mágus segítségével.
Ám Robin személyazonossága ma sem egyértelmű, pontosabban több azonosítási lehetőség áll rendelkezésünkre. Írott források említenek egy yokshire-i férfit Robert Hood néven, aki menekülni kényszerült a törvény haragja elől, de szerepel Robert Hod, vagy Robert Hood of Wakefield néven is a periratokban. Mindenképpen úgy tűnik, hogy a Robin Hood elnevezés idővel egyet jelentett a törvényen kívüliséggel, ezért egyes bűnözőkre vagy ráragadt a bélyeg, vagy saját maguk vették fel büszkén. Így esett William le Fevre-rel is, akinek neve a bírósági dokumentumok szerint Robin Hoodra változott, bár azt nem tudni, kinek köszönhetően. Bármelyik változatot is fogadjuk el, valószínű, hogy Robin Hood eredeti megtestesítője valamikor az 1200 -as vagy 1300-as években élhetett. Ike Loades fegyverszakértő szerint a Robin legenda számkivetettségről szóló része nem az 1300-as évekből, hanem korábbról, az 1200-as évekből ered. Az 1200-as években nagy zavargások dúltak Angliában, melyek a Bárók háborúja nevű polgári összetűzésben csúcsosodtak ki. A lázongó íjászokat kiűzték otthonaikból és az erdőbe kényszerítették őket. A király ebben az időben vetett ki súlyosabb adókat a szegényekre, megnyitva ezzel az utat a banditák előtt. A népszerűtlen törvények és a szegénység hatására az emberek hősöket faragtak a szökevényekből. Talán így született Robin Hood legendája is. A történelmi adatok sokasodásával sem jutunk azonban közelebb Robin személyéhez, vagy történetének valódi forrásához, főleg miután olyan, hajdan valóban létező személyeket kapcsoltak a mesébe, mint Oroszlánszívű Richárd (uralkodott: 1189-1199) és János herceg.

6. A carnaci megalitok

A Bretagne vidékén álló 10-30 tonnás körülbelül 3000 sziklakő darab, vagy menhir („hosszú kő") együttese Stonehange-dzsel és az egyiptomi piramisokkal egy időben keletkezett, kb. i.e. 4000 és 1500 között, minden bizonnyal a kerék európai megjelenését megelőzően. A Carnac melletti három nagy mező: Le Menec két körbezárt területtel és tizenegy kősorral, a Kermario mező két megalitsírral, és Kerlescan egy körbezárt területtel és tizenhárom kősorral. Az utóbbihoz északon egy Petit Menec nevű kisebb mező tartozik nyolc kősorral, amelyek bár többször megszakadnak egészen a Chrac-folyóig követhetők. A menhirek felépítése emberfeletti erőfeszítést kívánt az alkotóktól. Rendeltetésük, ahogy Stonehange-é is, máig megmagyarázhatatlan. Többen csillagászati segédeszközöknek tartják a hatalmas sziklákat, mások szerint csupán egy földrengés emlékét őrzik. A helyi hagyomány mágikus erőt tulajdonít nekik: állítólag fokozzák a termékenységet, az ősi legenda szerint viszont a szálfaként meredező sziklák valójában egy elátkozott római légió katonái, akiket szent Cornelius (Kornél) pápa változtatott kővé, miután őt száműzték Rómából szülőföldjére, Bretagne-ba.
Egy megalit felállításához nem szükséges nagy fizikai erő, azonban ilyen kiterjedésű kősorok építéséhez elengedhetetlen volt az építők magas szintű szervezettsége és egy bizonyos mértékű társadalmi tagozottság. Szükség volt egy karizmatikus vezetőre, aki kezdeményezte az építkezést és megszervezte a munkát. A megalitok felállításához több száz ember munkaereje kellett, ebből következik, hogy a helyi lakosság létszáma több ezer fő lehetett. A kövek túlnyomó többségének többé-kevésbé hasáb alakja van. Egy 1979-ben végzett kísérlet során egy harminckét tonnás követ kétszáz ember egy nap alatt száz méter távolságra tudott elszállítani. Az átlagos méretű kövek mozgatása fából készült görgők és kötél segítségével történt és nem igényelt komolyabb erőkifejtést. A menhirek számára gödröket ástak, amelyekbe felajánlásokat helyeztek el az isteneknek valamilyen avatási szertartás keretében. A kövek felállításának legkritikusabb szakasza az lehetett, amikor a köveket belecsúsztatták ezekbe a gödrökbe. Ehhez valószínűleg rámpákat használtak. Utána a gödröket kisebb kövekkel töltötték fel, így igyekeztek a menhireket kitámasztani. Az ásatások során a még álló kövek esetében részlegesen, a feldőlt köveknél teljesen feltárták a gödröket és számos leletet találtak, köztük kovakő nyílhegyeket, cserépmaradványokat kovakő szerszámokat, csiszolt kőbaltákat és őrlőköveket

7. A mínoszi civilizáció bukása

A mínoszi, más néven krétai kultúra kezdete és bukása egyaránt a történelem megfejtésre váró talányai közé tartozik. Kréta szigetén élő népcsoportról legkorábban a neolitikum idejéből vannak kézzelfogható bizonyítékaink. A valószínűleg Anatóliából érkezett telepesek i.e. 2500-ra viszonylag fejlett civilizációt hoztak létre a szigeten, mely i.e. 2000 körül élte fénykorát. Hatalmas paloták épültek, mint például a híres knósszoszi kb. az i.e. 1900-as években. Átmeneti hanyatlás után - oka ismeretlen - i.e.1700 körül az épületeket ismét felépítették és újabbakkal is kiegészítették. Kréta élénk kereskedelmet folytatott a környező szigetekkel, képzőművészete, technikai fejlettsége igen magas szintet képviselt.
Ez a másodvirágzás sem volt azonban hosszú életű, i.e. 1500-ban a civilizáció végleg lehanyatlott, talán a szomszédos Thira szigetén bekövetkezett vulkánkitörés, esetleg polgárháború, vagy lázadás miatt. A mínosziak azonban rejtélyes módon még ekkor sem adták fel a küzdelmet a természet és az idő romboló munkája ellen, megpróbáltak megint életet lehelni kultúrájukba, ám a sokadik virágzást követően a krétai kultúra elpárolgott, mintha soha nem is létezett volna. Hivatalosan az akháj hódítók érkezése vetett véget uralmuknak. A behatolók nem ütköztek komolyabb ellenállásba, a meggyengült királyság nem tudta már megvédeni magát.

8. Múmiák a mocsárból

Európa csapadékos északi területeinek mocsarai - főként Dániában - számos, akár 2000 évesnél is öregebb múmiát őriznek. Az eddig előkerült több száz, főként a vaskorban élt, meglepően jó állapotban lévő holttest hihetetlen titkokat fedhet fel az akkori emberek életéről – de még inkább haláláról. A többnyire tőzegmocsarakban talált testek jó állapota a lápok magas vas- és csersavtartalmának, valamint az oxigén hiányának köszönhető, melyek együtt egyfajta tartósítószerként működnek.
A mocsári hullák halálának oka nehezen megállapítható. Sokuk természetes úton hunyt el, vagy balesetben, legtöbbjük azonban az isteneknek szánt emberáldozat lehetett. Utóbbira példa a legismertebb lelet, a fél évszázada Dániában talált, kb. 2000 éves tollundi férfi. Az embriópózban mumifikálódott ember különös ismertetőjegye, hogy kötéllel a nyakán és sapkával a fején találtak rá. Hírnévben felveszi vele a versenyt Vörös Franz is, aki vöröses hajáról és borostájáról kapta nevét. A tudományt és a kutatókat az 1870-es években kezdte el foglalkoztatni a kérdés: hogyan lehetséges, hogy a mocsárban talált holttestek ilyen bámulatosan konzerválódtak? A válaszra viszonylag hamar megérkezett a tudományos magyarázat. A mocsaras medencékben található tőzeget alkotó tőzegmoha olyan körülményeket teremt, melyben a baktériumok képtelenek szaporodni. Ebből következik, hogy a mocsárba került szerves anyagokat - közöttük az emberi testet - nem érik el a baktériumok. A tőzeg természetes cserzőanyagot is tartalmaz, ami tartósítja a mocsári holttestek bőrét, és egyúttal barnára is színezi, és tökéletesen konzerválja azt. A legidősebb mocsári holttestet szintén Dániában találták. A Fyn szigeti Koelbjergből származó asszony holtteste több mint tízezer éves lehet. Vele ellentétben már lágy szöveteket is találtak a vaskorban élt, Britanniában, Írországban, Hollandiában, Dániában és Németországban előkerült lápi múmiák holttestén. Néhányuk a középkorból és a középkor utáni időkből származik, de a mocsári holttestek többségének eredete az i. e. 1. század és az i. u. 4. század közé tehető.

Tacitus Germania című művében jegyezte le, hogy Észak-Európa bennszülött népei az árulókat, a szökevényeket, a gyávákat, a nyúlszívűeket és a fajtalanokat mocsárba fullasztották. Az egyik kora középkori, burgundiai törvény mocsár általi halált írt elő a férjüket elutasító nők számára is. Gyakran hasonló sors várt a házasságtörőkre és a homoszexuálisokra is. Ennek ellenére továbbra is bizonytalan, hogy a mocsári holttestek bűnözők vagy valamilyen vallási rituálé áldozatai voltak-e. Azt viszont - az eddigi kutatások ismeretében - biztonsággal kijelenthetik a kutatók, hogy a mocsárban talált holttestek csak elenyészően kevés esetben kerültek véletlen baleset következtében a mocsártemetőbe.

9. Helike elveszett városa

Atlantisz, az elsüllyedt kontinens története talán mégsem csak ősi legenda…A Peloponnészosz északi részén alapított Helike, az akháj birodalom fővárosa és az akháj liga feje i.e. 373-ban egyetlen éjszaka leforgása alatt pusztult el: lakóival együtt elsüllyedt a tenger mélyére. Varázslatos szépségű romjai évszázadokkal később is láthatók voltak a víz felszíne alatt, ahogy Pausanias is beszámolt róla. A 2. századi utazó szerint Helikét egy hatalmas földrengés, majd az azt követő szökőár semmisítette meg. A hagyomány szerint Poszeidón, a tenger istene gőgösnek találta a gazdag város népét, ezért törölte el őket a Föld színéről. Az ókori beszámolókon kívül azonban egészen 1861-ig semmilyen nyomára nem bukkantak a valaha virágzó fővárosnak, de ekkor előkerült egy helikei pénzérme Poszeidón arcképével. 2001-ben Dora Katsonopoulou régész pedig rálelt az elsüllyedt városra egy égei-tengeri lagúnában, egy másik, bronzkori város szomszédságában, mely hasonló körülmények között pusztult el, mint Helike, csak 2000 évvel korábban.

10. Rongorongo

Ez a már hangzása miatt is rejtélyes fogalom egy képírásfajtát takar, melyet a Húsvét-szigeti bennszülöttek használtak kb. a 18. században. Az írás önmagában persze nem kerülhetett volna be a világtörténelem tíz legnagyobb rejtélye közé – a tényleges titok a rongorongo misztikus és előzmény nélküli felbukkanása, majd ugyanolyan hirtelen eltűnése. A Húsvét-sziget őslakói voltak ugyanis az egyetlen népcsoport a régióban, akik kőre, fára, csontokra vetették mondandójukat, ám a nyugati hódítók, hogy kiirtsák a pogányságot, misszionárius „lélekmentő akcióba" kezdtek, s ennek részeként az írás használatát betiltották.A térség bennszülöttei a hagyományos nézet szerint i.sz. 800 körül léptek a szigetre.
A kezdetben csak néhány tucat főt számláló közösség lassan igencsak megnőtt, a kultúra virágzásának csúcspontján elérhette akár a 20.000 főt is. A tudósok szerint ők alkothatták azokat a hatalmas, meredező kőfejeket is, melyek funkciója máig ismeretlen, talán sírszobrokként készülhettek. Nagyjából 1000-ben a szigetlakók elkezdték kiirtani a buja erdőket, ami végzetes talajerózióhoz, a flóra szinte teljes kipusztulásához, éhínséghez és háborúkhoz vezetett. Ezt csak fokozta az európai hódítók és fertőző betegségeket hordozó patkányaik érkezése 1722-ben, így másfél évszázaddal később a Csendes-óceánnak ezen a kis szigetén néhány százan tengették életüket csupán.

Történelem Klub
loading...

Post Top Ad