A fenti megállapítások különösen ráillenek nyughatatlan, modern életünkre. Az embert becsapják az érzékei. Olyan világot lebegtetnek meg előtte, amely egyáltalán nem is létezik. A valótlanság benyomásaival ostromolják, ő pedig mohón kap utánuk, és ezekben próbál fogódzóra lelni. Eltöpreng benyomásain, álmokat sző róluk, álmai pedig tévútra viszik. Végül persze kiderül, hogy várakozása füstbe ment, és a kitűzött célhoz nem ért közelebb.
Természetesen még módszereket is kifejlesztettek arra, hogy a valótlanság benyomásait felerősítsék, és úgy átalakítsák, hogy jobban passzoljanak mindennapi életünkhöz. Sok oktatási forma, de mindenekelőtt a reklámok a tévhit selyemgubójába szövik be az embert, aki aztán ebből az önmagában lezárt világból kiindulva ítéli meg mind magát, mind a környezetét.
Ha csupán azért tüntetnénk fel ilyen színben az életet, hogy aztán leönthessük holmi „gnosztikus szósszal”, ha tehát vélekedésünk valódi hátterét homályban hagynánk, akkor ez meglehetősen olcsó és gyermeteg mutatványként is hathatna. Ahhoz, hogy az életet, a bennünk és körülöttünk lévő világot az illúzió és téveszme jelzőkkel illethessük, legalább azt meg kell tudnunk mutatni, hogy hol húzódik a választóvonal a téveszme és a valóság között.
Az egyik ember számára a mindennapi élet kőkemény valóság. Ott áll a közepében, küzdenie kell a családjáért, az előmeneteléért vagy az eszményeiért. Folyton újabb módszerekre van utalva, hogy életben maradjon és megtarthassa saját valóságát. A szomszéd szemében azonban ugyanez a valóság egészen valótlannak tűnhet. Ő így szól a feleségéhez:
„Ezt látnod kellene! Halálra gyötri magát, és mégsem jut ötről hatra. Hiszen ez őrület!” Egy harmadik
pedig eme „bölcs szavakon” is csak mosolyog. Az ő gondolatvilága tükrében a másodiknak sincs igaza, és ő is illúziókkal van elfoglalva.
Mi lehet hát az oka ennek a tömeges méreteket öltő, mind újra fényesre csiszolt érzéki csalódásnak? Világszerte milliók hajszolnak egy elgondolt vagy megálmodott célt. Persze már maga a világot felépítő anyag is épp elegendő alkalommal szolgál az illúziókhoz. Jól ismert természeti jelenség pl. a délibáb: álomkép a sivatagban. A kimerült utazót már annyira gyötri a víz és az eleség utáni vágy, hogy egy légvárat tart a valóságnak. Vajon hányan lehetnek, akik számára még nem vált sivataggá az élet? Kilátástalan tévúttá, amelyen az embert az egyik illúzióból a másikba hajszolják? Olyan képekbe, gondolatokba, érzésekbe, melyeknek semmilyen valós alapjuk sincsen, s amelyek így el is tűnnek, mihelyt közeledünk hozzájuk. Nem megfoghatók, nem elérhetők. Értéktelen dolgokkal foglalják le az embert, és űzik mindaddig, míg összes erejét fel nem emésztette. Így kering tovább az élet a bölcsőtől a ravatalig, és a ravataltól ismét a bölcsőig. Az illúziók gyermekkorunktól fogva hűséges útitársaink.
Így küzdünk egymás ellen a magunk teremtette illúzióinkkal. Az ember valami mást ragad meg, mint amit érzékei mutatnak neki. Ha öten egy és ugyanazon tapasztalatot élik át, vagy ugyanazt a tárgyat írják le, értelmezéseik teljesen különbözőek, sőt néha ellentétesek lesznek, jóllehet ugyanarra a dologra vonatkoznak. Az érzékszervek azonos benyomásokat kapnak ugyan, azonban az énnel állnak kölcsönhatásban. Az én pedig csak azt engedi keresztül, amit látni akar. Az információ maradékát veszni hagyja, nem fogadja be a személyiségen keresztül. Így már érthető, hogy mindenki saját, egyéni látszatvilágot épít fel, és ezt életszükségből fenn is tartja. Illúzióvilága aztán megakadályozza benne, hogy észrevegye, ami ezen kívül található. Csak a saját észleletei számítanak – ezek is megszűrve –, és csak ezek a fontosak. Ez az ő valósága, az ő énjéből nézve. Halandó valóság, amely a halállal véget ér.
Létezik azonban egy halhatatlan valóság is, amelyre a halálnak semmilyen hatása sincsen. Ez a valóság a halhatatlan lélek világa. Ezért tesz a modern rózsakereszt olyan éles különbséget a halandó és a halhatatlan világ, valamint a halandó és a halhatatlan lélek között. A határ olyan élesen van megvonva, hogy a halandó élet észlelni sem képes a halhatatlant. Legfeljebb csak akkor sejtheti meg azt, ha saját valóságán repedések keletkeznek, ha az illúziók világa – néha igen kíméletlenül – összetörik; fájdalom és szenvedés, betegség, munkahelyi elbocsátás, rossz társadalmi körülmények vagy háború miatt. Az ilyesfajta események kikezdik az illúziókat, feltörik a tudatot – olykor roppant hevesen –, és az embert új tapasztalati útra terelik. Ezután újfajta érzékelés következik. Ha pedig a személyiség – az én – kigyógyult a régi illúziókból, akkor nyitottá válik az új benyomások számára. Egy új út tűnik fel előtte.
Annak, hogy vajon az új impulzus hatása valóban megújító-e, a gyakorlatban kell megmutatkoznia. Tudnivaló, hogy az ember szívesen megőrzi azt, amije van. Az újban egyre az egykori bizalmasát keresi, és egy olyan új világban szeretne bízni, amely egyáltalán nem is új, hanem csupán egy újabb illúzió.
Az illúziók sivár körforgásán csak úgy lehet áttörni, ha az újonnan megkapott belátást belülről igazságként ismerjük fel, majd egy új, határozott, „illúzióromboló” életvitelre cseréljük... Akkor egy új világ épül fel, amelyben az illúziók számára nincsen többé hely.
Lectorium
Az életünk illúzió vagy valóság?
"Másképp gondolkodás, tudatosság, új gondolatok, illúzió és valóság"... Szücs Károly neve már jól ismert sokak számára. Talán többen ismerik őt ezvankarcsi, vagy a másképpen gondolkodók nagymestereként. Néha igen meglepő módon szembesít bennünket önmagunkkal, és az általunk létrehozott észlelhető valósággal. De vajon ezek az észleletek a valóság részei vagy csak illúziók? Ha illúzió, akkor hol keressük a valóságot? Milyen lehetőségei vannak az embernek ahhoz, hogy az anyagi világból kiemelkedve megteremtse önmaga számára a szellemi, lelki szabadságot?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése