A kierőszakolhatatlan halhatatlanság

"Halhatatlanság! Szép eszme! Ki gondolt el téged elsőnek?" - Heinrich Heine (1797-1856)

Mikrokozmoszunkban valamennyien magunkban hordozzuk az emberiséget. Kezdettől fogva egyek vagyunk vele, és ő mivelünk. Bármit gondolt, érzett és valósított is meg tetteiben, annak részesei voltunk, akár összhangban volt a működő erőkkel és hatalmakkal, akár ellenszegült nekik – akár nagy lelkesedéssel együttműködött velük, akár küzdött ellenük. Így voltunk – és vagyunk – valamennyien csírája vagy gyümölcse annak, amit az emberiség történetének nevezünk: mind a jó, mind a gonosz dolgoknak.

Hosszú fejlődési folyamat zajlott le a homo sapiens, az értelmi képességgel rendelkező ember első megjelenésétől a mostani, olyannyira túlgépiesített korunkig. Ennek során egymás után jelentek meg népcsoportok és fajok, hogy a nekik megfelelő kultúrfokokra feljussanak, majd újra eltűnjenek. Amit ők éreztek és gondoltak, abból sok minden a múlt homályába vész. Azt azonban, ami érzékelő tudatuk legmélyebb mélységeiből jött elő, képbeszéd formájában továbbadták olyan hagyományként, melyet elvonttá vált gondolkodásunkkal mi – gyakran lekicsinylően – meséknek és mítoszoknak nevezünk. Ha közelebbről fürkésszük ezeknek az elbeszéléseknek a tartalmát, felfedezünk egy alapmotívumot, amely még ma is felkavar bennünket: a halhatatlanságban való hitet.

LÉTEZIK HALHATATLANSÁG?

A mai, anyagelvűen megalkotott természettudományos világnézet szerint általános érvényű igazság-bizonyítékok csak az érzékekkel felfogható, úgymond valóságosan létező, „igazolható” valóságon belül léteznek. Ez a szemlélet alapvetően kikezdi az isteni munkálkodásba – és ezzel Isten létezésébe – vetett hitet. Isten ugyanis csak egyéni, benső tapasztalatok révén élhető át, csak tisztán személyes érveléssel fogadható el, és csak így lesz „vitathatatlan”.

Ugyanez érvényes az ember halhatatlanságára is, mivel Isten és a halhatatlanság gondolata azonos. Mégis, még ebben a haladó szellemű és felvilágosult korszakban is ugyanúgy reménykedik az ember a halhatatlanságban, mint kezdetben! Ezt a reményt nemzedékről nemzedékre továbbadja minden nép és faj.

Hogyan lehetséges ez? Hisz nincs egyetlenegy látható példa se a vég nélkül létező életre! Naprendszerünk és a millió fényévnyi távolságra lévő csillagok hada mind csak átmeneti jelenség, mely egyszer kialszik. A növény- és állatvilágban a fajok alig áttekinthető sokasága jött és ment, hogy újabbaknak adjon helyet. Földünk is újra meg újra megváltoztatta múlhatatlannak tűnő arcát. Halhatatlan lényt, bármilyen természetű legyen is, még senki se látott. Igen, még maga a feltámadott Krisztus – ha egyáltalán tényként elismerik – sem bizonyíték arra, hogy élni is fog örökké. Még sincs tehát halhatatlanság? Nem ez-e a modern gondolkodású ember logikus végkövetkeztetése?
Válaszként a Biblia szavai ötlenek fel bennünk: „Aki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt; aki pedig elveszti az ő életét énérettem, az megtartja azt” (Luk. 9.24) Mit jelent ez az azt?

MI AZ ÉLET?

Az élet szó dialektikus fogalmában élet és halál, ez az ikerpár elválaszthatatlanul össze van kötve. Egyek tehát. Ez az élet nem más, mint bukott mikrokozmoszunk tartózkodási helyének szakadatlan tér-időbeli váltakozása földi létterületünk evilági és túlvilági fele között.

Az eredeti értelemben vett élet anyagtalan, ahogyan Isten is az, aki van, volt, és aki lesz . Ez az utolsó „lesz” szó is meghaladja ésszerű gondolkodásunkat. Lao-ce Tao Te Kingjében ez áll erről:
Hogyan lehetséges, hogy ezek a szavak oly mélységesen képesek érinteni szívünket? Talán egy ősrégi emlékezés ez egy elveszett, távoli Paradicsomra? Egy olyan Paradicsomra, amelyben még gyermeki ártatlansággal tudtuk a környező világot érzékelni anélkül, hogy tudomásunk lett volna a bennünket oly nyugtalanná tévő hatalomról, birtoklásról, becsvágyról és hírnévről? Ahol számunkra is örökkévalóság lehetett a pillanat, mert egy állandóan létező, végtelen MÁBAN élve nem kellett félnünk a haláltól?

ÁLOM A VÉGTELEN ÉLETRŐL

A végtelen fogalma szorosan összekapcsolódik a halhatatlanság fogalmával, mivel ez is kizárja a tér és idő általi korlátozottságot. Milyen szépen, milyen csábítóan hangzik ez a szó – másrészt viszont milyen titokzatos, félelmetes és fenyegető! Hová hajszol bennünket ez a magunk eszkábálta hajó, amellyel egyre újabb partok felé vesszük az irányt? Létünk egyhangúságának megszokott kerékvágásából próbálunk szabadulni talán? És engedelmeskedik-e ez a hajó akaratunknak, hogy mintegy mágikusan ható belső impulzus vonzásában legyőzzük a tér-időt? S vajon hogyan fog kinézni a halhatatlanságnak nevezett ismeretlen part? Vajon benne lesz az összes átélt fájdalom és csalódás, viszonzatlan szerelem, teljesületlen álom végtelensége is? Az összes értelmetlen idő végtelensége, néhány pillanat kivételével?

„Ó, embergyermek, miért nem hallgatsz rózsaszíved hangjára, mely képes megmutatni neked az utat egy egészen más, egy igazán új parthoz? Hát nem látod, hogy az emberiség élete egy végzetszerűen tovahömpölygő folyam, és te, szegényes kis lélekvesztődben vele sodródsz, kiszolgáltatva előre meghatározott utadnak? Elfelejtetted, hogy ez az áradat egyre csak duzzad, mígnem eljön az ideje, hogy özönvíz gyanánt mindent elragadjon, ami nem bízza magát a mentő bárkára, Isten szavára? Törd át a válaszvonalat, amely süketté tesz a Gnózis hívására: az énközpontúságodat, az önszeretetedet! Vesd a tengerbe ezeket a terheket! Szabadulj a születés és halál örök körforgásának roppant karmai közül, melyet az emberiség saját maga hívott fel magára!”

AZ EMBER ÖNÁMÍTÁSA

Nosza, adjunk hát olyan értelmet életünknek, amely már itt és most halhatatlanná tehet bennünket! Talán hírnév vagy csúcsteljesítmény révén! Rajta, emeljünk Babilont is megszégyenítő tornyokat, vagy vigyünk véghez hőstetteket, mint Gilgames! Hogy jó-e, vagy gonosz, egyre megy: hőstett az hőstett; a fő, hogy biztosítsa a halhatatlanságot. És itt van még a művészet és tudomány, mint széles tevékenységi terület. Akinek pedig nincs meg az ereje és képessége egy saját „halhatatlan” tett végrehajtásához, az legalább emeljen emlékművet egy híres embernek, és ezáltal közvetett módon, tisztelőként vagy rajongóként részesüljön annak „halhatatlanságában”. Lám csak, a lehetőségek micsoda bősége kínálkozik itt!

AZ EMBER OLY SZÍVESEN BECSAPJA MAGÁT

A halhatatlanság utáni hajsza közepette ekkor felhangzik a rózsaszív óvó és esedező hangja: „Amire törekszel, az csak látszat-halhatatlanság, mint ahogyan a természet szerinti ember is csak látszatfigura. Miért kapaszkodsz bele, mint mentőhorgonyba, melynek láncait már csaknem szétrágta a mulandóság rozsdája? Még erősnek érzed magad, de »erejük tetőpontján megöregednek az emberek és a dolgok. Ez azt jelenti, hogy nem azonosak a Taoval. És ami nem azonos a Taoval, az hamarosan véget ér.« Mikrokozmikus elődeid végtelen sokasága épített már oltárokat ennek vagy annak az Istennek. Áldozatokat mutattak be nekik, imádatban egyesülve velük, halhatatlanságot remélvén. Mindezt jótettekkel próbálták meg kiérdemelni, az általában szokásosnál egy kicsit több jótettel; önsanyargatással, lemondásban és szegénységben lefolyó élettel. Mégis könyörtelenül tovább forgott a mindent felőrlő körforgások kereke, mert a halhatatlanságot ők is mulandó énjük számára akarták kierőszakolni, amelynek – tévútra térvén és rögeszmétől elvakultan – a »lélek« nevet adták.”

"HALHATATLANSÁG! SZÉP ESZME! KI GONDOLT EL TÉGED ELSŐNEK?"

Ha az anyagszülte ember nem hordaná magában a mikrokozmoszában megmaradt isteni lélekatomot, akkor nem lenne lehetséges számára a halhatatlanság utáni vágyódás. Ez a hozzáláncolt eredeti lélek az, amely kezdettől fogva az igazi, múlhatatlan hazáját keresi. A keresés, mely az idők folyamán önérvényesítésünk miatt tévutak sokaságát járatta be velünk, de amely a tenger sok szenvedés és fájdalom megtapasztalása ellenére mégis minden leélt életnek bizonyos értelmet adott, ez a keresés végül határlakóvá tett bennünket a csalódások e világában: annak az útnak a keresőivé, amely Isten szellemlélek-területére vezet.

Honnan merítjük hát azt a tudást, hogy ez az élettér létezik? A bennünk lévő csillapíthatatlan, égő vágyból. Ezt egyetlen törvény sem írja elő, és ésszerű gondolkodásunkkal sem magyarázható. A szív rózsája az, melynek hangját itt, világunk lármázásának közepette képesek voltunk meghallani. Általa látóvá válván felismertük saját nyomorúságunkat és az idő intő jeleit. Így felkészülve, az ősrégi és örökké új, múlhatatlan bölcsességtan meg tudott nyilvánulni bennünk.
És a halhatatlanság? Az én, mely oly sokáig törte magát az örök élet után, most felismeri hivatását, hogy engedelmes szolgálóként egyengesse a lélek útját. Aztán az újjászületett halhatatlan lélek beszáll a bárkába, és mindazokat magával viszi, akik követni akarják világító nyomát.

Lectorium Rosicrucianum