https://hatartalanvilag.blogspot.hu/ Az emberi arc, és ami mögötte van - Határtalan Világ

Önismeret

Rejtély

Post Top Ad

Az arcunk nemcsak a testünknek az a része, amivel a világot látjuk, hanem egyben az is, amit a világ elsőként lát meg belőlünk. Az arcunk határozza meg, hogy milyen benyomást keltünk, és milyennek látják a külsőnket.

Minden kontaktusfelvétel a látás segítségével, azaz a szemünkkel történik. Manapság a szem az ember legfontosabb érzékszerve. Az emberiség hajnalán a kifinomult szaglás még fontosabb volt, és ennek megfelelően a szaglóagy ősibb és nagyobb.

Amíg a természet veszélyeket rejtegetett az ember számára, az éles hallás is életfontosságúnak bizonyult.

A mára már majdhogynem luxusnak számító érzékszervvé vált ízlelés pedig élet és halál kérdésében döntött, amikor őseinknek el kellett választani a romlottat az ehető tápláléktól.

Ma a szemünk az, amit leginkább óvunk. A világot is a szemmértékünk szerint becsüljük fel. Ennek ellenére, ha a hallását veszíti el az ember, az sokkal komolyabb lelki károkat okoz, mintha megvakulna.

Ez pedig azt mutatja, hogy a lélek mélyén egy másik, ősibb értékítélet uralkodik.

Nem csak a legfontosabb érzékszervek helyezkednek el az arcon. Ott tükröződnek érzéseink és fejeződnek ki hangulataink.


Így érthető, hogy miért az arc köti le figyelmünk legnagyobb részét. Mindenáron megpróbáljuk fenntartani a látszatot, és félünk, hogy elveszítjük a szemünk világát. Annak ellenére, hogy ez az egyetlen testrészünk, amit leplezés nélkül megmutatunk a külvilágnak, mégis csak nagyon ritkán fedjük fel valódi arcunkat. Hogy ne kelljen elárulnunk, kik is vagyunk valójában, egy egész sor maszkra teszünk szert életünk során.

Az egyik legelterjedtebb maszk, annak ellenére, hogy angol neve van, világszerte igen nagy közkedveltségnek örvend: ez a "keep smiling". (Mindig mosolyogj!) Mindegy, hogy mi történik, az ember csak mosolyog. "Jó arcot vágunk hozzá", mondja a népnyelv. Így kín vigyorgunk át egy egész napot, még akkor is, ha egyáltalán semmi mosolyogni valónk nincs.

Az igazi és a mutatott arcunk közötti össze nem illés egy sor izomfeszültséget okoz. Az ázsiaiak még rajtunk is túltesznek ebben a tekintetben. Örökké mosolygó arcukról csak egy szakavatott tudja megmondani, hogy mi rejlik mögötte.

A mosolygómaszk másik oldala a komoly felelősségtudat gondterhelt maszkja. Ez utóbbit különösen a politikusok szeretik magukra ölteni.

Egyes emberek egészen könnyedén bánnak különböző maszkjaikkal, és szükség szerint váltogatják a bájos mosolyt az együttérzővel, a jelentőségteljes pillantást a sokatmondó komolysággal. Az ember a naptár szerint is jól eligazodhat. Vasárnap felölti a vasár- és ünnepnapokra szóló arcát, majd hétfőn reggel a hétfőn szokásosat. Az a kérdés, hogy "Milyen képet vágsz már megint?" - az adott körülmények között arra figyelmeztet, hogy ekkora őszinteség már túlzás. Egy paptól hallottam, hogy szerinte neki három arca van: egy keresztelőre, egy esküvőre és egy temetésre való.

Arcdiagnosztika - Miről árulkodhat az arcod?



Sok oka van annak, hogy miért nem mutatja meg az ember a valódi arcát. Egy olyan társadalomban, amelyik az idős kort lebecsüli, sokakat kellemetlenül érint, hogy arcukon meglátszanak az élet nyomai.Legszívesebben leoperáltatnák őket magukról, igen jó jövedelmet biztosítva ezzel egyes plasztikai sebészeknek. Az öregedéstől való félelem jó üzletnek bizonyul.

És mivel semmit sem akar az ember annyira elkendőzni, mint az arcát, nincs még egy testrésze, amit annyiszor "átmeszelne". Egy egész ipar él abból, hogy kozmetikumokkal, szoláriumokkal odacsalja, ami nincs ott, és elfedje, ami ott van.

A széles ajkak különös érzékiséget tükröznek, míg a markáns állkapocs hajthatatlan akaratról árulkodik. Hogy ez így van, azt sok ember tudja, és minden ember érzi.

Az alacsony homlok csekélyebb intellektusról tanúskodik, mint a magas, előredomborodó, és a kicsi, mélyen fekvő szem visszahúzódottságot jelez, míg az előreálló, nagy szemek egyszerre keltenek kíváncsiskodó és ijedt benyomást. A mindennapokban folyamatosan értelmezzük, jórészt tudattalanul, embertársaink arcát. Ennek alapján dől el,hogy valaki szimpatikus vagy ellenszenves-e számunkra. Az arckifejezés az illető pillanatnyi hangulatát is spontán módon közli velünk.

A nagyfokú őszinteség és a valóság megszépítésére tett rengeteg kísérlet - mindez erre a kis területre, az arcra koncentrálódik. Nem kell csodálkoznunk tehát, amikor testi tüneteink ennyire látványosan és fájdalmasan meghiúsítják a tények elleplezésének kísérleteit.

Az arcnál is az őszinteség a szervezet fő témája.

Amikor trükkökkel próbáljuk elfedni mindazt, ami az arcunkra van írva, a sors egy keményebb palavessző után nyúl, hogy belekarcolja jeleit a valóság alapanyagába, ebben az esetben az arcunk bőrébe.

Elpirulás

Mielőtt a fájdalmas és az eltorzító jelekre kerülne a sor, finomabb jelzésekhez nyúl. A gyakori elpirulás egy olyan témát akar az érintett tudatába juttatni, ami ellen lezárta magát. A helyzetben van valami teátrális.

Általában egy személyes élű témáról van szó, ami mondjuk egy viccbe csomagolva lebeg a térben. Az illető megpróbálja figyelmen kívül hagyni a témát, például úgy tesz, mintha egyáltalán nem értené a viccet, vagy ha mégis, akkor sem lenne semmi köze hozzá. Mialatt a legszívesebben a padló alá süllyedne és láthatatlanná válna, őszinte és pillanatnyilag elvörösödő arcbőre arról árulkodik, hogy az illető téma mégsem annyira közömbös a számára. 

Az égőpiros arc mágikusan magára vonja a figyelmet. Minél inkább ellenáll a tulajdonos a felismerésnek és megpróbálja elnyomni, annál vörösebb és forróbb lesz az arca. Mint egy világítótorony adja hírül a kínos igazságot. Amit az érintett nem akart elismerni, az félreismerhetetlenül kiül az arcára.

Hogy itt mi a feladott lecke, az világos. Csak arra kell az embernek késznek lennie, hogy az eddig semmibe vett témát felismerje és elismerje, hogy köze van hozzá, és akkor a piros lámpa kialszik. Amit normálisnak és természetesnek élünk meg, az nem kerget szégyenpírt az arcunkba.

Amennyiben sikerül úgy elmesélnünk egy témába vágó viccet, hogy közben nem szégyenkezünk, akkor a téma integrálódott, és nem gyullad ki a figyelmeztető lámpa.

Azt a témát, amelynek hallatán korábban kínosan éreztük magunkat és elfogott bennünket a szorongás, mostantól nyitottan és örömmel megélhetjük, és életünk részévé tehetjük. Lám, egy látszólag jelentéktelen és ártatlan kis tünet is fontos tanulnivalókra és feladatokra mutat rá.

Rüdiger Dahlke - A lélek nyelve: a betegség

Könyvajánló

A lélek nyelve: a betegség
Rüdiger Dahlke

Ruediger Dahlke a spirituális pszichoszomatika egyik legjelentősebb európai képviselője. Ezt az alapművét hazánkban is már tízezrek olvasták - és tanultak belőle. A könyv célja az, segítségével ismerje fel az olvasó annak szükségességét, hogy betegsége tüneteit saját maga is értelmezze, így megtalálva a háttérben meghúzódó lelki okokat. A legrettegettebb betegségek, a sclerosis multiplex, az epilepszia, a Parkinson-kór és az Alzheimer-kór mögött is kezeletlen, feldolgozatlan lelki sérülések rejtőznek, és ezeket felismerve, meggyógyítva lehetne kezelni, megelőzni, enyhíteni magát a betegséget. De szó esik a könyvben a pajzsmirigy zavarairól, a gerincoszloppal és az ízületekkel kapcsolatos problémákról, a pikkelysömörről és a prosztatapanaszokról, a herpeszfertőzésekről, és azokról a látszólag banális ügyekről, mint a korpásodás, a lábgomba és a szemölcs. Szakember és laikus, egészséges és beteg ember egyaránt haszonnal tudja forgatni, akár gyógyítani akarja, akár megelőzni a bajt.
loading...

Post Top Ad