https://hatartalanvilag.blogspot.hu/ Miért világít 113 éve folyamatosan egy izzó? - Határtalan Világ

Önismeret

Rejtély

Post Top Ad

Miért robban le a nyomtatónk, látszólag indokolatlanul? Miért törik el a cipőnk talpa egy héttel a szavatossági idõ lejárta után? Miért fut fel a női harisnya akkor is, ha vigyáznak rá? Miért csak egész blokkot lehet cserélni az autónkban egy filléres alkatrész meghibásodása esetén?

A villanykörte-összeesküvés című film rendezője szerint az okok a fogyasztói társadalom gondolkodásmódjára vezethetők vissza. A „tervezett elavulás” gondolata pedig – miszerint a termékek élettartamának csökkentése a gazdasági növekedést szolgálja – éppen kilencven évvel ezelőtt, fogalmazódott meg Genfben, 1924 decemberében.

A túltermeléstől szenvedtek

Amíg mi, magyarok nem sokkal az 1867-es kiegyezés után egy élhető ország kiépítésével voltunk elfoglalva, a világ másik felében a polgároknak számunkra ismeretlen problémával kellett szembenézniük. „Amerika a túltermeléstől szenved” – írta egy csalódott kiskereskedő 1876-ban. A probléma megoldása sokrétű intézkedést kívánt. A gyárak nem akarták csökkenteni a teljesítményüket, ráadásul a folyamatos termelés munkahelyeket biztosított a polgároknak, ehhez pedig állandó fogyasztásra, vásárlókra volt szükség. Fejleszteni kellett az elosztást, a kereskedelmet, az áruk elszállításának módjait, s egyre fontosabbá váltak a hirdetések.

A folyamatos vásárlás elérésének egy másik módja, ha olyan – lehetőleg olcsó – termékeket gyártunk, amelyeket rögtön eldobhatunk. Ilyennek bizonyult a papírból készített ingnyak és kézelő a múlt századi Amerikában; Gillette találmánya, az eldobható borotvapenge pedig egyenesen forradalminak számított a 20. század elején.


A „100 éves” villanykörte

Arra, hogy a múlt század fordulóján az ipar mire volt képes, jó példa az az 1895 táján gyártott és 1901-ben üzembe helyezett izzólámpa, amely ma is működik a kaliforniai Livermore 6. számú tűzoltóállomásán. Az izzó webkamerán keresztül interneten is megszemlélhető, története nyomon követhető. Működése közben már több webkamera is tönkrement ugyan, a tűzoltóság azonban érdemesnek tartotta a kiszuperált kamerákat újabbra cserélni. A „túl jóra” sikeredett, 113 éve világító eszköz nemcsak történelmet ír, hanem a gyártók aggodalmára is felhívja a figyelmet.

Mi lenne, ha ma is az ükapánk által becsavart villanykörtével világítanánk? „Egy termék, amely nem hajlandó felmondani a szolgálatot, üzleti szempontból kész tragédia” – fogalmazta meg a korszellem egyik jellegzetességét egy népszerű reklámmagazin 1928-ban.

Márpedig a múlt század elején gyártott átlagos villanykörték 2000-2500 üzemórát is képesek voltak teljesíteni, s ez a viszonylag hosszú élettartam a profit csökkenését jelentette a tömeggyártásra ráállt ipar számára. A probléma megoldása végett éppen kilencven évvel ezelőtt, 1924 decem­be­rében Genfben találkoztak egymással a világ nagy gyárai­nak a vezetői, mint például a német Osram, a holland Philips, a magyar Tungsram, a brit Associated Electrical Industries, a francia La Compagnie des Lampes, az amerikai International General Electric. Arra a döntésre jutottak, hogy létrehozzák a Phoebus kartellt, amely az izzók életét világszerte 1000 munkaórában limitálja a tagjai számára, és aki ettől eltér, azt svájci frankban kiszabott bírsággal büntetik.

A szellem kiszabadult

A Phoebus igyekezett titokban tartani létezését a fogyasztók előtt, s nevét is gyakran változtatta, a gondolat azonban megfogant: ahhoz, hogy az emberek minél többet vásároljanak, a termékeknek mihamarabb tönkre kell menniük. Ha pedig ez magától nem megy, akkor mesterségesen kell beavatkozni a folyamatokba. Bernard London ingatlankereskedő azzal a megdöbbentő javaslattal állt elő, hogy a válság kezelése érdekében iktassák törvénybe a tervezett elavulást. Elképzelése szerint minden termékhez tartozik majd egy központilag meghatározott „életidő”, amelynek lejárta után a terméket le kell adni megsemmisítésre egy, a kormányszervek által létrehozott hivatalnak. Az iparnak így mindig lesz mit termelnie, munkahelyeket és fizetést biztosít, hogy azután legyen újra miből és mit vásárolni.



London ötletét elvetették ugyan, s a „kötelező elavulást” később sem iktatták törvénybe, azonban az 1950-es években már nem is volt rá szükség. Ahelyett ugyanis, hogy a törvény szigorával kötelezték volna a polgárokat a vásárlásra, a fogyasztói társadalom irányítói marketingeszközökkel és kifinomult üzleti kommunikáció révén érték el, hogy a polgárok saját maguk döntése alapján, „önként és dalolva” költekezzenek, vegyék az újabb és újabb termékeket.

Megjelentek a tervezett elavulás kifinomultabb formái, például úgy, hogy a terméken mindig változtatnak valamit – ez a régebbi terméket kissé maradinak tünteti fel. „Egy kicsit jobbat, egy kicsit szebbet, egy kicsit újabbat. Lehetőleg egy kicsit előbb, mint ahogy arra igazán szükség volna” – fogalmazta meg Brooks Stevens iparmágnás és dizájner a gondolatot az ötvenes évek Amerikájában. S ahhoz, hogy a rendszer jól működjön, a bankok is örömmel besegítettek a fogyasztói hitelekkel.

Rendszerváltás, paradigmaváltás?

Nagyszüleink még abból vásároltak, amit összegyűjtöttek, az új paradigma szerint gondolkodók pedig ahhoz mérik a megvásárolni kívánt termék értékét, hogy mekkora havi törlesztőrészletet engedhetnek meg maguknak. „Manapság, ha valakinek van 1 millió forintja, akkor egy 10 milliós ingatlant szeretne vásárolni magának, ha pedig 10 millió készpénzzel rendelkezik, akkor egy 30-40 milliós házra feni a fogát” – fogalmazott a Heteknek egy pénzügyi tanácsadással foglalkozó szakember. Annak ellenére, hogy a 2008-as válság keserű pirulái a mai napig éreztetik hatásukat, a fogyasztói gondolkodásmódhoz továbbra is ragaszkodunk.

Hetek
loading...

Post Top Ad