https://hatartalanvilag.blogspot.hu/ A hatnapos háború legnagyobb rejtélye - Határtalan Világ

Önismeret

Rejtély

Post Top Ad

Az 1967-es hatnapos közel-keleti háború utóélete a mai napig tart. Az Európai Unió legutóbbi határozata a háború előtt, 1949-től kezdődően fennállt fegyverszüneti vonalakat tekinti kiindulópontnak az izraeli-palesztin megállapodáshoz, függetlenül attól, hogy a vitatott területek nem álltak palesztin fennhatóság alatt, hanem a jordániai, a szíriai és az egyiptomi hadsereg szállta meg a területet 1948-49-ben, miután az egyesült arab hadseregeknek nem sikerült születése pillanatában megsemmisíteniük Izraelt. Moszkva segítségével ugyanerre készültek 1967-ben, ám a történelem egyik legváratlanabb katonai manőversorozatával Izrael nemcsak megakadályozta a közel-keleti holokausztot, hanem Kairótól Damaszkuszig kiszélesítette az ország biztonságos határait. A példátlan sikert azonban kis híján megakadályozta egy amerikai árulás, állítják azok a kutatók, akik a háború titkosítás alól felszabadított dokumentumait tanulmányozták.

A hatnapos háború legkülönösebb csatája éppen a konfliktus félidejében történt a Földközi-tenger Sínai-félszigettől északra fekvő szakaszán. Az amerikai haditengerészet USS Liberty nevű felderítőhajóját izraeli vadászgépek és torpedónaszádok támadták meg. A több hullámban zajló akció kis híján elsüllyesztette az amerikai naszádot, amelyen 34 ember meghalt és 171 megsebesült. A támadást a háború után mind az Egyesült Államokban, mind az Izraelben lefolytatott gyors vizsgálatok véletlen tévedésnek, úgynevezett „baráti tűznek” minősítették. Izrael azt állította, hogy a USS Libertyt egy egyiptomi felderítőhajóval tévesztették össze, ezért indult a támadás. A jeruzsálemi kormány bocsánatot kért, és kártérítést fizetett az áldozatok családjának, a washingtoni kormány pedig közölte, hogy a „Liberty-ügy” véglegesen lezárult.

Évtizedekkel az incidens után azonban több kutató úgy látja, hogy a hivatalos magyarázatok nem adtak választ számos kérdésre. A BBC tényfeltáró riportfilmje idézi Dean Rusk volt amerikai védelmi minisztert, aki a hatnapos háború idején a Pentagon élén állt. Rusk szerint az izraeliek szándékosan támadták meg az amerikai hajót, és a parancsot nem a közeli egyiptomi front parancsnokságán, hanem a legfelsőbb szinten adták ki. A miniszter arra hivatkozott, hogy az izraeli vadászgépek több hullámban átrepültek a USS Liberty felett, mielőtt a támadás megindult volna. A felderítőgépek olyan közel voltak, hogy szabad szemmel is pontosan azonosíthatták a fellobogózott amerikai hajó jelzéseit. Ráadásul a USS Liberty jóval nagyobb és jobban felszerelt hajó volt, mint az az egyiptomi na­szád, amelyre az izraeliek hivatkoztak.


A szándékosságot azonban ezek a körülmények önmagukban még nem bizonyítják egyértelműen. A támadás a háború csúcspontján történt, amikor Izrael két fronton (Egyiptomban és Ciszjordániában) is hadban állt, miközben arra készült, hogy a háború kiszélesedik Szíriával szemben is, a Golán-fennsíkon. Ilyen intenzív hadi tevékenység idején előfordulhatnak tragikus tévedések. Éppen egy nappal korábban Dzseninnél az izraeli légierő tévedésből egy zsidó páncélos alakulatot bombázott, amit még a legelszántabb összeesküvéselmélet-hívők sem minősítettek tudatos félrevezetésnek. A térségben több egyiptomi hadihajó tartózkodott, ráadásul a Liberty legénysége szinte azonnal tüzet nyitott az izraeli gépekre és torpedónaszádokra, akik így joggal gondolhatták, hogy az ellenséggel állnak csatában. A szándékosságot az is cáfolhatja, hogy Izraelnek jelentős – anyagi és morális – kára származott abból, hogy legerősebb szövetségesével szemben ilyen halálos kimenetelű akciót indított.

A harmadik világháború küszöbén

Azok, akik szerint Izrael mégis tudatosan cselekedett, azt állítják, hogy a támadással a zsidó állam a háború egyik legfontosabb haditettét hajtotta végre. Egy orosz származású szerző, Joseph Daichman a Moszad története című könyvében azt állítja, hogy Izrael jogosan cselekedett, amikor működésképtelenné tette a USS Libertyt. Az amerikai hajó – amely kora legmagasabb szintű rádiófelderítő berendezéseivel volt felszerelve – ugyanis a szövetséges Izraeltől megkapott haditerveket és katonai információkat a Ciprus szigetén működő hírszerzési központba továbbította.

A térségben tartózkodó orosz felderítőhajók azonban elfogták ezeket a jeleket, és megküldték azokat Kairóba, Ammanba és Damaszkuszba. Az izraeli kormány az egyiptomi fronton elért gyors győzelem után úgy döntött, hogy a Sínai-félszigetről a csapatainak többségét a Golán-fennsíkra irányítja át, mert a rendelkezésükre álló haderő nem volt elegendő egy többfrontos háború megvívására. Emiatt azonban gyakorlatilag védetlenné vált Izrael déli határa. Ha ezt az információt Nasszer megkapja, akkor az előző napokban elszenvedett súlyos vereség ellenére megkísérelhet egy ellentámadást. Ezt Izrael nem kockáztathatta meg.

Egy másik magyarázatot kínál Russell Warren Howe brit újságíró 1981-ben megjelent Weapons (Fegyverek) című könyve. Howe azt állítja, hogy a USS Liberty feladata nem csak az volt, hogy az amerikai felderítés számára információkat gyűjtsön. A Libertynek kellett megakadályoznia azt, hogy Izrael olyan lépéseket tegyen a háború során, ami „belerángatja” a szovjeteket egy közvetlen támadásba. Ezért a Liberty mellett hatvan méterrel a tenger felszíne alatt készenlétben állt a USS Andrew Jackson atomtengeralattjáró, amely Polaris típusú ballisztikus rakétákkal volt felszerelve.

A tengeralattjáró parancsot kapott, hogy semmisítsen meg minden olyan izraeli nagy hatótávolságú rakétát, amit Kairóra, Damaszkuszra vagy Bagdadra lőnének ki. A Pentagonban úgy számoltak, hogy egy ilyen lépés nyomán Moszkva azonnal hadba lépne arab szövetségesei oldalán, és elkerülhetetlenné válna a harmadik világháború. A USS Liberty ezért lehallgatott minden izraeli rádióforgalmat, ami a vezérkari központ és a fronton harcoló egységek között zajlott. Az izraeli vezetők azért döntöttek az amerikai hadihajó részleges megsemmisítése mellett, mert nem akarták, hogy a háború legkritikusabb pillanataiban egy amerikai közbeavatkozással is szembe kelljen nézniük.

Még drámaibb információkat tárt fel egy amerikai szerzőpáros, John Loftus és Mark Aarons The Secret War Against the Jews (Titkos háború a zsidók ellen) című könyvük második kötetében. A közeljövőben magyarul is olvasható műben hírszerzési forrásokra hivatkozva azt állítják, „az Egyesült Államok és Nagy-Britannia kormánya, miközben úgy tettek, mintha Izrael oldalán állnának, Izrael minden titkát kiadták az araboknak”.

Loftus és Aarons szerint a nyugati hírszerzők – akik már a harmincas évek óta együttműködtek az arabokkal, gyakran saját kormányuk akarata ellenére – arról tájékoztatták Kairót, Damaszkuszt és Bagdadot, hogy Izrael 1967-ben még nem lesz kész a nukleáris védőpajzs kiépítésével, így egy rövid ideig nyitva marad a lehetőség egy összehangolt arab támadásra. Ezt a veszélyt az izraeliek is érzékelték, és ezért arról tájékoztatták az Egyesült Államokat, hogy megelőző csapást terveznek, amit a CIA azonnal elárult az araboknak. Az amerikai hírszerzés azzal igyekezett szorosabbá tenni az arab olajkitermelő országokkal ápolt kapcsolatait, hogy kiadta nekik az izraeli haditerv pontos részleteit. Amikor az izraeli hírszerzés rájött az amerikai árulásra, megtámadta a USS Libertyt, hogy megakadályozza a további kiszivárogtatást. Washington nem akarta, hogy nyilvánosságra kerüljön a kétkulacsos politika, amellyel az olajérdekek oltárán kész lett volna feláldozni szövetségesét. Ezért beleegyezett, hogy amilyen gyorsan csak lehet, lezárják a Liberty-incidens vizsgálatát. 1967 után több kezdeményezés indult az amerikai képviselőházban az ügy dokumentumainak felülvizsgálatára, ám ezek kivétel nélkül eredménytelenek maradtak. A mély hallgatás okait a Titkos háború a zsidók ellen című könyvnek a Liberty-incidenssel foglalkozó fejezete részletesen bemutatja. Ebből olvasható egy részlet.

Az árulás forgatókönyve

Nasszer egyiptomi elnökIzrael mélyen meggyászolta Kennedy elnök elvesztését. Halála előtt Kennedy tompította Nasszer rakétafenyegetését, elindította az első hivatalos fegyverszállítmányokat, amelyeket az amerikai kormány engedélyezett, továbbá többször Izrael pártját fogta az ENSZ-ben. Az izraeliek nem tudták, mit kezdjenek utódjával, Lyndon B. Johnsonnal. A nyilvánosság előtt Johnson Izrael elszánt támogatója volt. A színfalak mögött azonban attól tartottak, mindig is az olajérdekeket képviselte, és elnökként is az ő emberük maradt. Az izraeliek valójában egyáltalán nem bíztak meg benne. A szuezi fiaskó után egyetlen amerikaira sem bízták volna rá az állampolgáraik életét.

Felgyorsították az első atomtöltetű rakétájuk létrehozására indított programjukat.

Az 1960-as évek elején a Kennedy-kormány meglehetős aggodalommal figyelte a dimonai atomreaktor építését, és ezért kétszeresére emelte az Izraelben tevékenykedő amerikai kémek számát. Kennedy alkut kínált Izraelnek. Ha Izrael leállítja atomprogramját, az Egyesült Államok 600 millió dollár értékű, atomenergiával működő vízsótalanító létesítményt biztosít az ország számára. Izrael nem fogadta el az ajánlatot. Tisztában voltak vele, hogy valamelyik arab ország előbb-utóbb mérges gázok és biológiai fegyverek gyártásába kezd. Az arabokat egyedül az atombomba fenyegetése rettentheti el egy újabb holokauszt elindításától.

Johnson elnök. Nem akart magyarázkodniKennedy halála után Johnson szótlanul nézte, ahogy francia segítséggel teljes lendülettel folyt a dimonai atomerőmű építése. A zsidók már rendelkeztek atomenergiával, de nem volt még atombombájuk. Bár Seymour Hersh kiváló munkája (A Sámson-opció. New York, 1991) részletesen tárgyalja a témát, bizonyos kulcsfontosságú tényeket ez a mű figyelmen kívül hagyott. Az izraeliek az 1960-as években arra használták nyugatnémet hírszerzési kapcsolataikat, hogy argentin urániumhoz és dél-afrikai nukleáris kísérleti lehetőségekhez jussanak. Izrael a német és a francia atombomba-programokat is felhasználta saját céljai elérésére.

Hersh nem tudott arról, hogy a CIA-nek több ügynöke is működött Izraelben különböző fedőtevékeny­ségek alatt. Egyikük megerősítette számunkra, hogy 1967 tavaszán az izraelieknek már megvolt a lehető­ségük nukleáris rakétafej előállításá­ra, de még nem jártak sikerrel. Legalább egy évre volt még szükségük ahhoz, hogy működő prototípust gyártsanak.

Ebben az időben a zsidók sebezhetőek lettek volna egy meglepetés­szerű támadással szemben. Ez az információ valahogy eljutott a CIA-tól az arabokhoz. A kiszivárogtatás módja a brit hírszerzés hosszú karjára utal, amelyet az NSA (Amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség – National Security Agency) csúcstechnológiája segített. Ahogy látni fogjuk, az NSA rutinszerűen megosztotta az izraeli titkos információkat a britekkel, akik ugyanilyen gyakran játszották át azokat az arabok kezére.

Bárki volt is a felelős, az izraeli atommenetrend kiszivárgásának eredményeként versenyfutás kezdődött az idővel. Az araboknak ekkor volt utoljára lehetőségük arra, hogy hagyományos fegyverekkel elsöpörjék a zsidó államot. Az izraelieknek legfeljebb egy évük maradt arra, hogy előállítsanak egy atomfegyvert, mielőtt az egyesült arab hadseregek támadást indítanak. Az atombomba előállítása valójában sokkal tovább tartott, mint ahogy azt izraeli tudósok megjósolták.

Az amerikai hírszerzés jelentése, mely szerint Izrael nem tudja befejezni a nukleáris védelmi pajzs kiépítését 1967 vége előtt, némi időt adott az araboknak a zsidók elleni következő támadás megtervezéséhez. Annak az évnek a tavaszán Nasszer egy jemeni háborúban volt lekötve, ahol vegyi és biológiai fegyvereket tesztelt a zsidó probléma végső megoldására készülve.

Nasszer eredeti menetrendje szerint 1967 végén indított volna támadást Izrael ellen. A hűvösebb őszi időjárás kiválóan alkalmas volt egy fegyveres invázióhoz. A szovjet tankokban ugyanis nem volt légkondicionálás, és nyáron meg lehetett „főni” bennük. Egy őszi támadás azonban arra is időt adott volna, hogy ötvenezer katonáját és nehézfegyverzetét kivonja Jemenből, és a Sínai-félszigetre irányítsa át őket. Izraelt jóval előbb elsöpörték volna, mielőtt első atombombáját előállítja.

1967 nyarának közeledtével már nyilvánvaló volt, hogy a Közel-Keleten ismét háború lesz. A kicsiny izraeli állam még húszéves sem volt, de úgy tűnt, hatalmas szomszédai, akik szinte minden oldalról körülveszik, megsemmisítik az országot. Gamal Abdel Nasszer, Egyiptom radikális nacionalista elnöke erőteljes rádiós propagandakampányt indított, hogy egyesítse az arab nemzeteket a zsidók megsemmisítésének zászlaja alatt. Az egyiptomi hadsereg – amelyet a Szovjetunió gyorsított ütemben fegyverzett fel – elkezdte lassú, nehézkes felvonulását a Sínai-félsziget sivatagán keresztül Izrael felé. Az izraeli hírszerzés gyanította, hogy Szíria és Jordánia ezzel párhuzamosan meglepetésszerű támadást készít elő északról és keletről, miután az egyiptomiak elfoglalták állásaikat délen. Az egyiptomi tüzérség készenlétben állt arra, hogy lezárja a Vörös-tengert minden izraeli zászló alatt közlekedő hajó elől, és blokád alá helyezte Eilat izraeli kikötővárost. Ez a nemzetközi jog egyértelmű megsértése volt, az ENSZ azonban semmit nem tett, kivéve, hogy Nasszer kérésére a kéksisakos katonákat a támadás közeledtével kivonta a félszigetről.

Az amerikaiak egyetértettek abban, hogy az egyiptomi lépés, amellyel megakadályozták az izraeli hajók mozgását nemzetközi vizeken, hivatalos hadüzenetnek tekinthető. Ezt a kikötést még Nasszer is elismerte annak idején, 1956-ban, a szuezi válság után, Izrael visszavonulásának feltételeként. 1967-ben az Egyesült Államok támogatásáról biztosította Izraelt a provokációval szemben, de semmiféle katonai segítségnyújtásra nem volt hajlandó. Johnson elnök hátat fordított Izraelnek. Az izraeliek azt üzenték amerikai szövetségesüknek, hogy ha nem is segítenek, legalább tartsák távol repülőgépeiket és csatahajóikat a haditerületektől, míg Izrael egyedül megvívja a csatát. Kezdetét vette az egyik legszélesebb körben ismertetett, de legkevésbé megértett ütközet a zsidók ellen vívott titkos háborúban: a történelem kevés számú olyan kémcsatájának egyike, amelyet teljes mértékben a tengeren vívtak meg.

1967 június elején az izraeliek már tudták, hogy Nasszer inváziójára bármelyik pillanatban sor kerülhet. Június 5-én Izrael megelőző támadást indított, mielőtt az egyiptomi hadsereg a határhoz érve teljesen felsorakozhatott volna. A tankcsaták első három napján a kicsiny izraeli hadsereg az ország határaitól biztonságos távolba szorította vissza az egyiptomiakat a Sínai-félszigetről, és elpusztította az arab légierőt. Hősies tett volt, amiben – ahogy az izraeli kormány mondja – egyetlen apró hiba történt. A „szerencsétlen tévedés” a Sínai-félsziget mellett állomásozó USS Liberty hadihajó elleni támadás volt.
...
Hadtörténészek hosszú évekig nem értették, miért harcolt tovább 1967-ben Nasszer, és miért nem fogadta el az ENSZ tűzszüneti ajánlatát. Valójában arra várt, hogy a széthúzott izraeli hadsereg megnyissa az északi frontot. Arra várt, hogy a Liberty pontosan megmutassa, hol helyezkedik el az izraeli hadsereg maradéka a Sínai-félszigeten. Nasszer abban reménykedett, hogy a hajó által készített háborús térkép segítségével letámadhatja az izraelieket ott, ahol a leggyengébbek, és talán visszaállíthatja a háború előtti status quót a Sínain.

A Liberty igazi küldetését feltáró információkat egy további, igaz, közvetett bizonyíték is megerősíti. Két nappal a hajó elleni izraeli támadás előtt az arab propaganda azt harsogta, hogy az amerikai haditengerészet titokban saját anyahajóiról felszálló repülőgépekkel támogatja Izraelt. Amikor azonban tényleg feltűnt egy amerikai kémhajó alig húsz kilométerre a gázai partoktól, az egyiptomi történelem legnagyobb katonai vereségét követően, mégsem jutott eszébe egyetlen arab vezetőnek sem azt állítani, hogy az amerikai titkosszolgálat Izraelt támogatja a déli fronton elhelyezkedő arab haderőkkel szemben. Úgy látszik, az arabok tudták, hogy a Liberty kinek az oldalán áll.
Az izraeliek is tudták, akik azóta felfedték, hogy az elektronikus hírszerzésért felelős egyiptomi őrnagyok egyike régóta Izraelnek kémkedett. Izrael tudott róla, hogy június 8-án a korai órákban a Sínai-félszigeten az egyiptomiak parancsot adtak az ellentámadásra való felkészülésre. Időközben az izraeliek azt is elismerték, hogy a háború előtt feltörték az egyiptomi, a szíriai és a jordániai kódokat is. A Fehér Házat azonban nem ez aggasztotta.

Két nappal a Liberty-incidens után az izraeliek felfedték, hogy a Kairó és Amman közötti telefonvonalakat is lehallgatták. Nasszer bosszúságára az izraeli rádió az arab közvélemény elé tárta egy Nasszer elnök és Husszein király közötti beszélgetés hangfelvételét. Ebből kiderült, hogy a két vezető konspirált egymással, hogy hamisan azzal vádolják meg az Egyesült Államokat és Nagy-Britanniát, miszerint repülőgép-anyahajókkal segítik Izraelt az arab bázisok lerombolásában.

Az izraeliek azonban soha nem játszották le azokat a hangszalagokat, amelyeken Nasszer az amerikaiak által megígért titkos segítségről beszél. Amerika megingott az olajembargóval és az arab világbeli diplomáciai elszigeteltséggel való fenyegetőzés miatt, amelyet Nasszer propagandája hangsúlyozott. Június 7-én az egyiptomiak titkos ígéretet kaptak az izraeli hadállásokról szóló háborús térképre, és a Liberty ekkor hajózott a gázai partok közelébe. Ezt tudták meg az izraeliek, amikor lehallgatták Nasszer telefonvonalát.

(Részlet John Loftus és Mark Aarons: Titkos háború a zsidók ellen című könyvéből)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

loading...

Post Top Ad