Teret enged ugyan a szeretetnek és az elkötelezettségnek, de bilincsnek tartja, amely a fájdalmas élethez köt – ami igaz is. Csakhogy én a forró szenvedélyt és a mély ragaszkodást hirdető nyugati vallásokon nevelkedtem, nem leválni, hanem egyesülni, nem lazítani, hanem erősíteni akartam. A nyugati vallások ráadásul a megismételhetetlen egyéni lélek megnyilatkozására és tökéletességére fektetik a hangsúlyt, ami a keleti vallásokban nem így van.
A buddhizmus segítségével mindazonáltal ráeszméltem néhány, mindeddig figyelmen kívül hagyott fogalom jelentőségére. Legfontosabb közülük az éberség – a tudatos, ítéletmentes jelenlét – fejlesztése.
Bizonyos hajlamaim az éberség ellen hatnak. Mindig túlvállalom magam, emiatt nem érdekelnek a jelen eseményei. Előfordul, hogy automata üzemmódba kerülök, vagyis úgy érek haza, hogy nem emlékszem, miként jutottam el A-ból B-be. (Ez különösen vezetés közben ijesztő; azt sem tudom, láttam-e az utat.) Sokat aggódom és reménykedem a jövővel kapcsolatban, ahelyett hogy éber tudatossággal elfogadnám a jelen pillanatot. Gyakran eltörök vagy kiöntök valamit, mert nem figyelek oda. Ha társaságban bemutatnak valakinek, azonnal elfelejtem a nevét. Úgy eszem, hogy nem is érzem az étel ízét.
Szeptemberben egy megrendítő tapasztalat figyelmeztetett az éberség fontosságára. Egy kellemes családi hétvége után, amely főleg születésnapi ünnepségekkel telt (két nap alatt három is volt), lefektettem a lányokat, és kimentem a folyosóra. Az íróasztalom felé tartottam, hogy megnézzem az e-mailjeimet, amikor hirtelen úgy éreztem, visszazökkenek a testembe. Mintha két hét távollét után tértem volna vissza magamhoz. Még a folyosó is idegennek tűnt, ahol álltam, pedig egész idő alatt a szokásos életemet éltem. Nagyon-nagyon megrendítő volt. Mintha abban a pillanatban értem volna haza – de akkor hol jártam? Jobban kellett igyekeznem, hogy a jelenben maradjak.
Az éberségnek számtalan haszna van: a tudósok véleménye szerint megnyugtatja az elmét, és fokozza az agy működését, értelemmel és élettel tölti meg a jelen pillanatot, segít szakítani az egészségtelen szokásokkal, megnyugtatja a zavart lelket, javítja az ember hangulatát. Enyhíti a stresszt és a krónikus fájdalmat. Boldogabbá, elfogadóbbá, nyájasabbá teszi az embereket.
Az éberség gyakorlásának roppant hatékony módja a meditáció, ezt a spirituális gyakorlatot nemcsak a buddhisták, hanem a boldogságszakértők is melegen ajánlják. Ennek ellenére egyszerűen képtelen voltam rászánni magam. (Hetente kétszer jógázom, de a csoportom nem foglalkozik a jóga szellemi részével.)
– Egyszerűen nem hiszem el, hogy nem meditálsz – korholt egy barátnőm. – Ha a boldogsággal foglalkozol, igazán meg kell próbálnod.
Ő maga a tíznapos néma elvonulások veteránja volt.
– Az a tény, hogy nem akarod kipróbálni, arra utal, hogy feltétlenül szükséged van rá – tette hozzá.
– Alighanem igazad van – sóhajtottam. – De egyszerűen nem tudom rávenni magam. Egyáltalán nem csábít.
Minden ember más úton jut el a boldogsághoz. Élveztem, hogy hetente hatszor frissítem a blogomat, némelyek gondolni sem mernének ekkora feladatra. De hogy naponta tizenöt percig némán üljek, mert a barátnőm azt mondja? Nem tudtam rászánni magam. Másik barátnőm ékesszóló beszédben ismertette, miért kellene több időt töltenem a természetben. Mindkét érvelés hidegen hagyott. Amikor kigondoltam a boldogságtervemet, megígértem magamnak, hogy mindent kipróbálok, de elég gyorsan rájöttem, hogy ez nem lehetséges, és nem is kívánatos. A második boldogságtervem idején talán megpróbálok majd meditálni, de pillanatnyilag olyan módon keresem a boldogságot, ami nekem a legtermészetesebb.
A meditáción kívül más módon is munkára foghattam az éberség erejét. Jó ideje használtam a fogadalomtáblázatot; tetteim és gondolataim tudatos vizsgálata rászoktatott, hogy fokozott éberséggel cselekedjek. A nap végén értékeltem magam, egy zavartalan, nyugodt időszakban, egyedül – igaz, hogy alaptermészetem miatt az önvizsgálat olyan volt, mintha nem az univerzummal, hanem a Beszélő Tücsökkel társalognék. Ebben a hónapban új utakat kerestem, amelyek segítségével a jelenre figyelhetek, és a jelenben élhetek. Reméltem, hogy más gondolkodásmódra kényszeríthetem az agyam, szakíthatok az automata üzemmóddal, és felébreszthetem elmém szendergő területeit.
Meditálj koanokon!
Lehet, hogy a meditációt nem vállaltam, de a buddhizmus bizonyos vonásait elragadónak találtam. Megrendített a jelképrendszere, ahogy Buddhát néha üres székkel, lábnyomokkal, fával, tűzoszloppal ábrázolja, annak kifejezésére, hogy túllépett a formán. Imádtam a számszerűségét: a hármas menedéket, a nyolcrétű ösvényt, a négy nemes igazságot, a nyolc szerencsés jelet (ernyő, aranyhal, kincses korsó, lótusz, kagylóhéj, végtelen csomó, győzelmi zászló és dharma-kerék).
Leginkább mégis a zen koanok tanulmányozása izgatott a buddhizmusban (akárcsak Ben Cohent). A koan az a kérdés vagy kijelentés, amire logikus úton nincs magyarázat. A zen buddhista szerzetesek azért meditálnak koanokon, hogy amegvilágosodásra várva elszakadhassanak az értelemtől. A legismertebb koan talán a következő: „Tudjuk, hogyan szól két tenyér, ha csattan. Vajon hogyan szól egy tenyér, ha csattan?” Vagy egy másik: „Ha találkozol Buddhával, öld meg.” Vagy: „Milyen volt az arcod a szüleid születése előtt?” Egy koanhoz nem ér fel az ész, nincs rá szóbeli magyarázat. A koanokon meditálás elősegíti az éber gondolkodást, mert a szokásos, hagyományos logikával lehetetlen megérteni őket.
A kóan (kínai: kung-an, koreai: kong-an) eredetileg „közügy”-et jelent. A kínai császár közügyeket érintő rendelkezéseit lemásolták és mielőtt szétküldték volna a tartományokba, az eredeti és a másolat széleit összeillesztették és egy pecsétet tettek rájuk. Ha valaki kétségbe vonta volna a példány származását, könnyű volt bizonyítani: elég volt összeilleszteni az eredetivel, és kiderült, valóban onnan származott-e.
Mester és tanítvány tudata pontosan így illeszkedik a kóan kérdés-válasz kapcsolatában. Ha a tanítvány kellő tisztánlátással rendelkezik, megadja a helyes választ a kérdésre. A kóan az egyszerű, intuitív gondolkodás mércéje: mennyire tudunk énség és ellentétekre épülő tudat nélkül megoldani helyzeteket. Az igazi kóan olyan a gondolkodó elme számára, mint a fal: Racionális, analitikus módszerekkel lehetetlen helyes választ adni.Miután megismerkedtem a koan mibenlétével, rájöttem, hogy nekem is több, saját koanom van már – csak eddig nem annak tartottam őket. Egy látszólag ugyancsak értelmetlen jegyzetelés eredményeként évek óta leírom a rejtélyes sorokat, hogy szabad perceimben gondolkozzam rajtuk. Meglepő, mennyit gyűjtöttem. A kedvenceim:
„A legjobb kiút mindig a keresztül.” (Robert Frost)
„Mindenünk megvolt a pusztuláshoz.” (J. M. Barrie)
„Mindent én választottam.” (Lisieux-i Szent Teréz)
„Mindig a száraz fény a legjobb.” (Francis Bacon)
„Mert akinek van, annak adatik, és akinek nincs, attól az is elvétetik, amije van.” (Márk 4,25)
„Szeretem, ha a szobámból van kilátás, de szeretek háttal ülni neki.” (GertrudeStein)
„Mindig úgy érezte, nagyon-nagyon veszélyes élni, még egyetlen napig is.” (Virginia Wolf)
Kísértettek ezek a töredékek. Üres perceimben eszembe ötlöttek, amikor például a metró peronján várakoztam, vagy a számítógépem képernyőjét bámultam, és bizonyos helyzetekben mintha különös jelentőséget hordoztak volna.
De legtöbbet mégis a saját koanomon, azon a spanyol közmondáson törtem a fejemet, amit Boswell Samuel Johnson életrajzában olvastam: „Aki az Indiák kincsére vágyik, hordja magával az Indiák kincsét.” Évekkel korábban olvastam ezt a sort, és azóta többször rajtakaptam magam, hogy ezen rágódom. Később rátaláltam egy utalásra, Henry David Thoreau Journaljában Johnsont visszhangozza: „Hiába álmodozunk rajtunk kívül létező vadságról… Labrador vadonjában sem találok nagyobb vadságra, mint Concord néhány zugában, amit ugyanis én viszek oda.”
Ahogy telt-múlt az idő, lassan kapiskálni kezdtem a két koan értelmét, amelyeknek rendkívüli horderejük volt a boldogságterv szempontjából. Éppen a könyvtár lépcsőjén vonszoltam magam felfelé, amikor az jutott eszembe: aki meg akarja találni az Indiák boldogságát, hordja magában az Indiák boldogságát. Nem kereshetem magamon kívül a boldogságot. A titok nem az Indiákon volt, de nem is Labradorban, hanem a saját fedelem alatt. Ha boldog akarok lenni, magamban kell hordanom a boldogságot.
A szatori, az ígért tartós megvilágosodás nem került közelebb attól, hogy zen koanokon tűnődtem (legalábbis amennyire meg tudom ítélni), de felcsigázta a képzeletemet.
A koanok kitörtek az értelem megszokott, ésszerű skatulyáiból, és rákényszerítettek, hogy a gondolkodásról gondolkodjam.
Gretchen Rubin: Boldogságterv
Könyvajánló
Gretchen Rubin
Egy esős délutánon Gretchen Rubin a föld legprózaibb helyén, egy belvárosi buszon megvilágosodik. Rádöbben, hogy vánszorog a nap, de rohannak az évek, múlik az idő, ő pedig nem koncentrál eléggé azokra a dolgokra, amelyek igazán számítanak. Ott, abban a szent pillanatban eldönti, hogy rászán egy évet a boldogságára. A Boldogságterv ennek az egy évnek a friss, lenyűgöző nyomon kísérése, humoros, bölcs krónikája. Annak a tizenkét hónapnak a kalandjait meséli el, amikor Rubin az ókori bölcsek, a modern tudomány, valamint a popkultúra tanácsait alkalmazva a boldogságot kereste. A tanulságos, mégis szórakoztató, gondolatébresztő, de lenyűgözően olvasmányos könyv nyomán mindannyian kedvet kapunk életünk megváltoztatásához. Azonnal hozzá akarunk látni, hogy kis lépésekkel nagy változást vigyünk véghez.
"Ez a könyv már az ötödik oldalnál boldoggá tett. És minél tovább olvastam, annál boldogabb lettem. Csupa nagyszerű ötlet, életem minden területén változást hozott a szerelemtől a pénzig, a munkától a játékig, az írástól a diétás kóláig." - A. J. Jacobs
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése